(…) Nemzetközi támogatásra egyelőre nincs kézenfekvő kilátás, míg a megértésért, megértetésért is szívósan, hosszasan és kitartóan meg kell küzdeni, s a világot csak számok és tények győzhetik meg igazunkról, ezeket kell fölsorakoztatni, hadrendbe állítani, a nemzetközi közvélemény elé tárni, akár röpiratok, jelentések, tanulmányok százaiban.
Hogy értsék végre: milliós nagyságrendű közösség kér, követel esélyt a megmaradásra és gyarapodásra, s ehhez nincs más eszköze, mint az autonómia megteremtése és elfogadtatása. A huszonnegyedik órában egyébként, hiszen 1989-et követően nem lazult, hanem mérhetetlenül felerősödött az államnemzeti nyomás, s a mindenkori román hatalom teljesen nyilvánvaló célja Székelyföld – az utolsó erős magyar kisebbségi bástya – fölmorzsolása, elszegényítése, fölfalatása. Megőrzésére nincs más mód, mint az autonómia megteremtése, mely nem öncél, hanem az utolsó eszköz a megmaradásra. Ezt ellenfeleink is tudják, s ezért nem elégséges – bár óhatatlanul szükséges! – kimondani, meghirdetni az igényt, de a közösség belső tartását kell kiépíteni ahhoz, hogy a lassan százados igény és álom végre valóra válhasson.
Most, a trianoni békediktátum 83. évfordulóján végre igazán értésére kell adni Európának, a világnak, hogy a nemzet testéről erőszakkal leszakított nemzetrészek élni akarnak, s erre egyetlen módjuk van: belső nemzeti önrendelkezésük elismerése. Álom és realitások határmezsgyéjén élünk (vagy pusztulunk inkább!?), s úgy kell álmodnunk, hogy szembefeszüljünk a realitások szorításával. Csodákra nem várhatunk, mert nincsenek kívülünk létező csodák. Sajnos, ma még az egyesült Európa sem az, de talán azzá válhat valamikor. Csak számunkra ne legyen túl későn!
Magyari Lajos
Álom és realitás című, 2003. június 5-én megjelent, máig érvényes és időszerű jegyzetének részletével emlékezünk az öt éve elhunyt Magyari Lajos költőre (1942. október 26.–2015. június 3.), a Háromszék első főszerkesztőjére.
