Március 15-e hivatalos ünnepnappá nyilvánítása ráadásul kiemelkedő példája lehetett volna az effajta kezdeményezéseknek – már amennyiben rábólintottak volna –, de mint a szavazás eredménye mutatja, a Nép Házában az ország sorsáért küzdő honfiak és honleányok nem hajlandóak engedni a több évtizeden keresztül – a leghatékonyabban talán a ceaușescu-i aranykorban – beléjük sulykolt, a magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos meggyőződésekből. És ennek megfelelően vígan fenntartják a mítoszoktól súlyosan terhelt történelmi narratívát, melynek egyik központi eleme – amint azt a törvénytervezet vitáján is felemlegették – a magyarok által a románok ellen elkövetett állítólagos borzalmas tettek.

Ilyen alapállás mellett már meg sem lepődik senki azon, hogy az észérvek gyakorlatilag süket fülekre találnak. Mit számít, hogy az 1848. március 15-én Budapesten kimondott, majd papírra vetett követelések, a forradalom alapjául szolgáló eszmék ma is minden önmagára adó népnek, nemzetnek ugyanazt jelentik, vagy hogy a 19. és 21. század történéseit nem szabadna egy lapon kezelni, lényeg, hogy újból emlékeztessenek bennünket, erdélyi magyarokat: elődeink bűneit nem feledik, a penitencia pedig távolról sem ért véget. Marad tehát a magyar az egyetlen nemzeti kisebbség ebben az országban, melynek nem lehet hivatalos ünnepe. Mert megérdemli. A liberálisok indoklása pedig – miszerint március 15. nem jó választás, mert kényes a románok számára – egyszerre dühítő és fájdalmasan nevetséges. Kész szerencse, hogy december elseje vagy éppen a frissen ünnepnek kikiáltott június negyedike ártalmatlan dátumok, véletlenül sem sértik senki érzékenységét e széles hazában.

És ha már mítoszokról esett szó, a keddi bizottsági ülésen egy igazi díszpéldány is előkerült a Mihály Vitézt (vajdát) mártírrá és nemzeti hőssé avató törvénytervezet alakjában. A maga nemében nem egyedi kezdeményezés újabb iskolapéldája a román vezetőréteg mitizált történelemhez való ragaszkodásának. Mely bármikor sikerrel bedobható, ha sürgősen szükség lenne némi nacionalista, populista fellépésre egy kis politikai tőke kovácsolása végett. A ragaszkodásukat egyébként meg is erősítették a bizottsági ülésen, ahol ilyen is elhangzott: „nem azért vagyunk itt, hogy a történelmi realitásokkal foglalkozzunk”. Ez mondjuk világos is volt, különben nem igyekeznének oly szorgosan nemzeti hőst faragni egy állítólagos nagy egyesítőből – „elfeledve” néhány kényelmetlen tettét, mint a székelyeknek adott előjogokat –, akinek szerepét az akkori eseményekben, amint az egész személyét és ténykedéseit, most már a román történetírók egy része is fenntartásokkal kezeli.

De ezek mind csak száraz és unalmas tények. Mennyivel szebb és felemelőbb mesés hősökben, mártírokban hinni!