A multikultúra szétdúlt harmóniát eredményez

2020. június 30., kedd, Kitekintő

Az egyesült államokbeli George Floyd, a franciaországi Adama Traoré mali származású migráns tragikus esete, az ezek révén felgyülemlett felháborodás egyaránt arra figyelmeztet, hogy nincs és nem is lehet normálisan működő „multikulturális” társadalom. Ennek egészen nyilvánvaló az oka: bármely társadalomban előfordulnak elkerülhetetlen nézeteltérések, frusztrációk, de ha a felek bőrszíne különbözik, akkor azok elviselhetetlenné válnak.

Robert Putnam amerikai szociológus a Tekézni egyedül: az amerikai közösség összeomlása és újjáéledése című könyvében bebizonyította, hogy az etnikai sokféleség az egyének közötti bizalom meggyengülésének igen fontos tényezője bármely társadalomban. A „faji törzsek” különbözősége – Claude Lévi-Strauss kifejezésével élve – önmagában nem okoz nehézségeket, ha viszonylag kisszámú egyénekből áll.

Bármely európai nemzet szellemisége élhet minőségi életet egy fekete vagy barna testben. Fekete vérrel az ereikben Alexandre Dumas és Alekszandr Szergejevics Puskin nemzetük kiváló írói voltak, és szenvedélyesen szerették hazájuk történelmét.  Másképp fest egy nagy létszámú kisebbség léte valamely állam területén. A deportált afrikai rabszolgák és leszármazottjaik szenvedéseivel együttérző francia szociológus, Alexis de Tocqueville 1830-as évekbeli amerikai körútja után már úgy vélekedett, hogy az európai származású lakosság együttélése az Afrikából származókkal a jövőben megoldhatatlan problémákat fog okozni. Úgy vélte, hogy az Egyesült Államok jövőjét fenyegető „egyik legfélelmetesebb csapást” a feketék további amerikai jelenléte fogja okozni. Külső szemlélőként azt is észrevette, hogy amikor az ország jelenlegi zavarának és jövőbeli veszélyei­nek okát keresik, „szinte mindig ehhez az elsődleges tényhez fognak eljutni”.

Tocqueville szerint, bár az Egyesült Államok afrikai származású lakosságának sorsa „valamilyen módon összefonódott” az európai származásúak sorsával, mégis el lehetett érni azt – kevés kivételtől eltekintve –, hogy e két populáció ne maradjon alapvetően idegen egymáshoz. Annak ellenére, hogy az amerikai politikai és igazságügyi hatóságok az 1950-es évek óta erőfeszítéseket tesznek a feketék érdekében, a fekete amerikaiak vádjai szünet nélkül zúdulnak a fehér amerikaiakra. Ta-Nehisi Coates Between the World and Me című könyve alkalmas dokumentum erre, amely néha igazságtalan és elfogult, A fekete harag címmel fordították le francia nyelvre. Más példa: a színes bőrű egyetemi hallgatók szövetségei a Yale Egyetemen és máshol a fehér civilizáció elleni küzdelem ürügyén megakadályozzák a legalapvetőbb szellemi művek tanulmányozását, lerombolva minden közös műveltségi alapot a közösségek között.

Akár fekete, akár fehér populációról beszélünk, az egymástól való félelem az amerikai társadalomra jellemző legfőbb érzelmi állapot. Európa országaiban, ahol – miként Tocqueville írta – „boldogok lehetünk, mert olyan emberek közé születünk, akiket a természet hasonlóaknak teremtett”, őrültség megengedni, hogy amerikai mintázatú társadalom alakuljon ki. Az őrület korai jele, hogy a határátlépő migránsok özönét karba tett kézzel szemléljük, mintha annak nem lennének előbb vagy utóbb életveszélyes következményei.

Franciaországban az Európán kívülről érkező bevándorlók és leszármazottjaik többségét nem érdekli ama „osztatlan közös örökség”, amely Ernest Renan szerint egy nemzet jellemzője. A további renani nemzetjellemzők, „a mindennapos népszavazás” és az „együttélés vágya” hidegen hagyja azokat, akik a francia földön való születéssel automatikusan megkapják a francia állampolgárságot.

A Maghreb-országokból, Fekete-Afrikából és Közel-Keletről érkező bevándorlók utódai nem óhajtanak francia módon együtt élni azokkal, akiknek az országába bevándoroltak a szüleik. A legtöbbjük a muszlim civilizáció keretei között él, annak örökségét folytatja életmódjával, amely a miénkkel ellentmondásban áll. A francia kultúrával ők nem tudnak mit kezdeni. A többségüknek esze ágában sincs a francia nemzet részét képezni: az egy idegen test számukra, amely akadályozza önmegvalósításukat, személyiségük kiteljesedését. Az ő renani mindennapos népszavazásuk a befogadó francia nemzet iránti ellenséges magatartásban nyilvánul meg. A 2005 őszén kirobbanó első, nagyobb méretű külvárosi lázadás után René Rémond, a híres francia történész megjegyezte: a lázadók szószólóinak szövegelését hallgatva egyértelmű, hogy „megtagadják az integrációt, sőt, egyesek közülük gyűlölik Franciaországot”.

És hogyan reagálnak ezekre a támadásokra az állami hatóságok, valamint a lakosság túlnyomó többsége? Meg­alázkodással, a bűntudat, a bűnbánat folyamatos ismételgetésével, „zsarnoki önsanyargatással”, amelyet Pascal Bruckner mesterien elemzett magyarul is megjelent könyvében.

Jean-Louis  Harouel

A szerző író, esszéista, a párizsi Panthéon-Assas Egyetem professzora

Fordította: S. Király Béla

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1205
szavazógép
2020-06-30: Kitekintő - :

A szlovák–magyar megbékélés esélyei

Igor Matovič szlovák miniszterelnök trianoni emlékbeszédének jelentőségét sem eltúlozni, sem lebecsülni nem okos dolog. Öröm már az is, hogy egy utódállamban a megalázás szándéka nélkül beszéltek Trianonról. Ennek jelentősége annál is nagyobb, mert a szlovák közbeszédben eddig ezt a témát mélységes hallgatás övezte. A beszéd több ponton egybecsengett Székely János szombathelyi megyés püspök pünkösdkor elmondott, nagyrészt Trianonról szóló prédikációjával, de azokkal a gondolatokkal is, amelyeket a Charta XXI megbékélési mozgalom tíz éve képvisel. Az alábbiakban vázlatosan kiemelem a beszéd kulcsfontosságúnak vélt pontjait.
2020-06-30: Jegyzet - Pálmai Tamás:

Sikertörténet? (Békési levelek)

Legutóbbi jegyzetemre baráti helyről érkezett két reflexió. Tanulságos mindkettő.