Sipos László világa

2020. július 2., csütörtök, Kultúra

Az elmúlt nehéz időket, hónapokat úgy ívelte át Sipos László EMŰK gondozta életmű-kiállítása, hogy miután már a nyilvános megnyitó is elmaradt, hosszú időn keresztül látni sem lehetett, s most, amikor „engedményesen”, a szigorú szabályokhoz kötve már lehetne gyönyörködni a tárlatban, meditálni a művek között – mert olyan művészet ez, mely megszólít, meditációra késztet, miérteket szegez szembe velünk, és semmiképpen nem hagy közönyösen –, lassan már zárnak is a kiállítás kapui. Milyen jó lett volna egy érdeklődők jelenlétében zajló zárórendezvénnyel kárpótolni a művészetszerető közönséget, ráirányítani ezzel is a figyelmet a tárlatra, ám a jelen körülmények, a járványhelyzet s a hozzá igazodó szabályrend ezt sem teszi lehetővé. Búcsúzóul – ajánlva, hogy a hátralévő rövid időszakban (a kiállítás holnap 17 óráig látható), aki tudja, nézze meg, mert egy sajátos arcú művészetet szemlélhet – hadd keressük a választ arra, hogy miért tekinthetjük különlegesnek, átlag felettinek ezt a művészetet.

  • Húshagyókedd
    Húshagyókedd

Sipos László világa: korunk, melyben élünk. Művészdiplomáját 1970-ben szerezte a Ion Andreescu Főiskola textilszakán, saját bevallása szerint azért ott – jóllehet a festészet vonzotta (volna), arra készült –, mert nem akart a rendszernek behódoló Miklóssy Gábor tanítványa lenni. Ehelyett választotta inkább a szabadabb légkörű textilszakot. Hogy nem volt behódoló típus, hogy a kor lelkét, annak a „kimondását” kereste és keresi még ma is, arról vall az egész kiállítás.

Az itt látható, időben legkorábbi képe a főfalon (és a plakáton is) látható Trombitások a városban című festmény. Mit árul el ez a kép az induló művészről? Azt, hogy nem fogadja el az akkor még „hivatalos művészeti iránynak” tekintett és tovább erőltetett szocialista realizmust, s valahol az olasz novecento művészeinek – a festészetben Sironi, Carlo Carra – világához, stílustörekvéseihez csatlakozott, amely akkor, azokban az időkben a filmművészetet is megújította, s mely törekvések magukba sűrítették a XX. század művészetének szinte minden vívmányát, a futurizmust, szürrealizmust, mágikus realizmust, dadaizmust, a kubizmus és konstruktivizmus vívmányait is, melyek Picassón, Mirón, Salvador Dalín, Mondrianon vagy Juan Grisen is túlléptek, de végül is nem a formák bontása, hanem azok újjáteremtése mellett tettek hitet. (Akkor született és hihetetlen hatást váltott ki a neorealista Nincs béke az olajfák alatt című hatalmas filmalkotás, Giuseppe de Santis rendezése.) Hangjuk – túl a szörnyű és hihetetlenül embertelen háborún, a második világégésen, a kommunizmus rombolásain – kiáltás akar lenni a rendért, az emberi alkotóerő megmentéséért, hivatásának teljesítéséért. A Trombitások a városban emellett tesz hitet az alkotóerő, a művészet világrendező, világot, annak értékeit megmenteni akaró ereje-feladata mellett. Valamiféle mágikus realizmus ez a festmény – s e körül „mozognak” az indulás más képei is, a Mágus, valamint az egész kiállítás leginkább „csendes”, leginkább nyugalmat árasztó műve, a festőileg tökéletesen megjelenített, hasonló szellemiségben fogant kép, az Alkonyat. De a képek tanúsága szerint azt is érzi Sipos László, hogy még szélesebben ki kell terjesztenie művészetének gyökereit, még szélesebben kell „meríteni”. Hatással vannak rá a múlt művészetében gyökerező ikonoktól (Krisztuslány) a majdnem teljesen absztrakt, a népünk művészetére alapozó konstruktivizmustól (Király-királynő, Mária) a pop-artig, montázstechnikával megoldott tárgyművészetig (Tisztelet a XX. századnak, Húshagyókedd, Befűzött kés) és iróniával telített neoexpresszionizmusig (Kakas kitüntetése) a század hullámzásai, de úgy, hogy sajátos egyéni vonásként mindenüvé, minden műbe – legyen az festmény vagy grafika – belejátszik a költészet, a világ átköltésének – vagy mondhatjuk így – jobbá tevésének alkotói szándéka. Egy jelrendszert alakít ki Sipos László, melynek tartozéka, visszatérő eleme a szimbolikus zöld ág, a madár, a hal vagy az áttételes jelentésű biztosítótű és a szegek, melyek „odakötnek, odacsatolnak”, láncok-láncolatok, átdöfött papírhajó s a „kor veszélyét” megszólaltató borospohár, a jóság vagy a menekülés angyalszárnyai és a „színház a világ” néhány szimbóluma is. Társművészetek jelképei vagy onnan eredeztethető szimbólumok: hangszerek, zene, zenélés, bábok, s mint alaphang: a féltés, az ember féltése, a világ féltése, a szépség, az értékek megmutatása, mentése. Mindig és mindenütt a lényeg kiemelésével, a képi háttér sűrített egyszerűsítésével, annak nyomatékosító aláhúzásával.

Tehát: Sipos László művészete példa lehet arra, hogy a formának óriási a szerepe, de csak akkor, úgy, ha azt „korkép vagy kórkép” megalkotásának a szolgálatába tudja állítani. És tudja, ezt is teszi minden művével, melyek a kor arcának megmutatásával egyszerre kiáltják a szépség harmóniáját.

„A vers (azaz nála: a festmény vagy grafika mint formai megvalósítás) csak cifra szolga” – mondhatná Ady Endrével. Ez a kiállítás fő tanulsága. Végül hadd álljon itt a művész kérésemre telefonba mondott ars poeticája: „A szabadság felelősségével rajzolok, festek, kerülve a csak pillanatnyi időszerűséget és az egyperces ideológiákat egyaránt. A mai képzőművészeti tevékenységeket három kategóriába sorolom: a divat, az »árutermelés« és a tradicionális értékrendhez való igazodás.” Sipos László – fűzöm hozzá – a harmadik kategóriába tartozik. Így kap művészete sajátos korszerűséget és „kisugárzást” is.

(A tárlat ma és holnap látogatható 10 és 17 óra között)

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 578
szavazógép
2020-07-02: Család - :

Gyermekeink

2020-07-02: Kultúra - :

Székely János: Három dráma* (Székely könyvtár)

A Látó 1990/6-os számában, rögtön a Mó­rok című „történelmi esszé” után olvasható Visky András beszélgetése Székely Jánossal, amelyben a költő, drámaíró, filozófus Székely János az alábbi – számomra nagyon elgondolkodtató – megállapítást teszi a Caligula helytartójáról: „Petroniusban van annyi éleslátás, hogy belátja a másik öntörvényű igazát. (...) Barakiás is betekint Petroniusba. Valamiről ő is meggyőződik, nem merev és egyazon az álláspontja végig. (...) Tehát mind a ketten meggyőzik egymást, és ezért nem hiszem én, hogy ez a munkám érvényes. Mert ez egy valódi vitát tartalmaz, ahol mindkét fél meggyőzi a másikat, és így a vita eredményre vezet, holott a viták, amelyeknek én életemben tanúja voltam, az mind másfajta volt. Beszélnek el egymás füle mellett, mindenki mondja a magáét, és legfeljebb kompromisszum jöhet létre, de sohasem megértés és meggyőzés. Nem érvényes, mert irreális premisszára épül, hogy ember embert meg tud győzni. Nem tud. Mindenkiből ömlik az ő érdekének és önigazolásának elmélete, és semmi módon nem győzhető meg.”