Sipos László világa

2020. július 2., csütörtök, Kultúra

Az elmúlt nehéz időket, hónapokat úgy ívelte át Sipos László EMŰK gondozta életmű-kiállítása, hogy miután már a nyilvános megnyitó is elmaradt, hosszú időn keresztül látni sem lehetett, s most, amikor „engedményesen”, a szigorú szabályokhoz kötve már lehetne gyönyörködni a tárlatban, meditálni a művek között – mert olyan művészet ez, mely megszólít, meditációra késztet, miérteket szegez szembe velünk, és semmiképpen nem hagy közönyösen –, lassan már zárnak is a kiállítás kapui. Milyen jó lett volna egy érdeklődők jelenlétében zajló zárórendezvénnyel kárpótolni a művészetszerető közönséget, ráirányítani ezzel is a figyelmet a tárlatra, ám a jelen körülmények, a járványhelyzet s a hozzá igazodó szabályrend ezt sem teszi lehetővé. Búcsúzóul – ajánlva, hogy a hátralévő rövid időszakban (a kiállítás holnap 17 óráig látható), aki tudja, nézze meg, mert egy sajátos arcú művészetet szemlélhet – hadd keressük a választ arra, hogy miért tekinthetjük különlegesnek, átlag felettinek ezt a művészetet.

  • Húshagyókedd
    Húshagyókedd

Sipos László világa: korunk, melyben élünk. Művészdiplomáját 1970-ben szerezte a Ion Andreescu Főiskola textilszakán, saját bevallása szerint azért ott – jóllehet a festészet vonzotta (volna), arra készült –, mert nem akart a rendszernek behódoló Miklóssy Gábor tanítványa lenni. Ehelyett választotta inkább a szabadabb légkörű textilszakot. Hogy nem volt behódoló típus, hogy a kor lelkét, annak a „kimondását” kereste és keresi még ma is, arról vall az egész kiállítás.

Az itt látható, időben legkorábbi képe a főfalon (és a plakáton is) látható Trombitások a városban című festmény. Mit árul el ez a kép az induló művészről? Azt, hogy nem fogadja el az akkor még „hivatalos művészeti iránynak” tekintett és tovább erőltetett szocialista realizmust, s valahol az olasz novecento művészeinek – a festészetben Sironi, Carlo Carra – világához, stílustörekvéseihez csatlakozott, amely akkor, azokban az időkben a filmművészetet is megújította, s mely törekvések magukba sűrítették a XX. század művészetének szinte minden vívmányát, a futurizmust, szürrealizmust, mágikus realizmust, dadaizmust, a kubizmus és konstruktivizmus vívmányait is, melyek Picassón, Mirón, Salvador Dalín, Mondrianon vagy Juan Grisen is túlléptek, de végül is nem a formák bontása, hanem azok újjáteremtése mellett tettek hitet. (Akkor született és hihetetlen hatást váltott ki a neorealista Nincs béke az olajfák alatt című hatalmas filmalkotás, Giuseppe de Santis rendezése.) Hangjuk – túl a szörnyű és hihetetlenül embertelen háborún, a második világégésen, a kommunizmus rombolásain – kiáltás akar lenni a rendért, az emberi alkotóerő megmentéséért, hivatásának teljesítéséért. A Trombitások a városban emellett tesz hitet az alkotóerő, a művészet világrendező, világot, annak értékeit megmenteni akaró ereje-feladata mellett. Valamiféle mágikus realizmus ez a festmény – s e körül „mozognak” az indulás más képei is, a Mágus, valamint az egész kiállítás leginkább „csendes”, leginkább nyugalmat árasztó műve, a festőileg tökéletesen megjelenített, hasonló szellemiségben fogant kép, az Alkonyat. De a képek tanúsága szerint azt is érzi Sipos László, hogy még szélesebben ki kell terjesztenie művészetének gyökereit, még szélesebben kell „meríteni”. Hatással vannak rá a múlt művészetében gyökerező ikonoktól (Krisztuslány) a majdnem teljesen absztrakt, a népünk művészetére alapozó konstruktivizmustól (Király-királynő, Mária) a pop-artig, montázstechnikával megoldott tárgyművészetig (Tisztelet a XX. századnak, Húshagyókedd, Befűzött kés) és iróniával telített neoexpresszionizmusig (Kakas kitüntetése) a század hullámzásai, de úgy, hogy sajátos egyéni vonásként mindenüvé, minden műbe – legyen az festmény vagy grafika – belejátszik a költészet, a világ átköltésének – vagy mondhatjuk így – jobbá tevésének alkotói szándéka. Egy jelrendszert alakít ki Sipos László, melynek tartozéka, visszatérő eleme a szimbolikus zöld ág, a madár, a hal vagy az áttételes jelentésű biztosítótű és a szegek, melyek „odakötnek, odacsatolnak”, láncok-láncolatok, átdöfött papírhajó s a „kor veszélyét” megszólaltató borospohár, a jóság vagy a menekülés angyalszárnyai és a „színház a világ” néhány szimbóluma is. Társművészetek jelképei vagy onnan eredeztethető szimbólumok: hangszerek, zene, zenélés, bábok, s mint alaphang: a féltés, az ember féltése, a világ féltése, a szépség, az értékek megmutatása, mentése. Mindig és mindenütt a lényeg kiemelésével, a képi háttér sűrített egyszerűsítésével, annak nyomatékosító aláhúzásával.

Tehát: Sipos László művészete példa lehet arra, hogy a formának óriási a szerepe, de csak akkor, úgy, ha azt „korkép vagy kórkép” megalkotásának a szolgálatába tudja állítani. És tudja, ezt is teszi minden művével, melyek a kor arcának megmutatásával egyszerre kiáltják a szépség harmóniáját.

„A vers (azaz nála: a festmény vagy grafika mint formai megvalósítás) csak cifra szolga” – mondhatná Ady Endrével. Ez a kiállítás fő tanulsága. Végül hadd álljon itt a művész kérésemre telefonba mondott ars poeticája: „A szabadság felelősségével rajzolok, festek, kerülve a csak pillanatnyi időszerűséget és az egyperces ideológiákat egyaránt. A mai képzőművészeti tevékenységeket három kategóriába sorolom: a divat, az »árutermelés« és a tradicionális értékrendhez való igazodás.” Sipos László – fűzöm hozzá – a harmadik kategóriába tartozik. Így kap művészete sajátos korszerűséget és „kisugárzást” is.

(A tárlat ma és holnap látogatható 10 és 17 óra között)

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1692
szavazógép
2020-07-02: Család - :

Gyermekeink

2020-07-02: Kultúra - :

Székely János: Három dráma* (Székely könyvtár)

A Látó 1990/6-os számában, rögtön a Mó­rok című „történelmi esszé” után olvasható Visky András beszélgetése Székely Jánossal, amelyben a költő, drámaíró, filozófus Székely János az alábbi – számomra nagyon elgondolkodtató – megállapítást teszi a Caligula helytartójáról: „Petroniusban van annyi éleslátás, hogy belátja a másik öntörvényű igazát. (...) Barakiás is betekint Petroniusba. Valamiről ő is meggyőződik, nem merev és egyazon az álláspontja végig. (...) Tehát mind a ketten meggyőzik egymást, és ezért nem hiszem én, hogy ez a munkám érvényes. Mert ez egy valódi vitát tartalmaz, ahol mindkét fél meggyőzi a másikat, és így a vita eredményre vezet, holott a viták, amelyeknek én életemben tanúja voltam, az mind másfajta volt. Beszélnek el egymás füle mellett, mindenki mondja a magáét, és legfeljebb kompromisszum jöhet létre, de sohasem megértés és meggyőzés. Nem érvényes, mert irreális premisszára épül, hogy ember embert meg tud győzni. Nem tud. Mindenkiből ömlik az ő érdekének és önigazolásának elmélete, és semmi módon nem győzhető meg.”