Árhullám szemétözönnel

Nem elég, hogy mindazoknak, akik önhibájukon kívül élnek árvízveszélyes területeken, bele kell törődniük abba, hogy a vizek e hazában megfékezhetetlenek, vagyis ha esős a nyár, mint most is, akkor ami elúszhat, az el is úszik – mintha a huszonegyedik században oly nagy emberi lelemény lenne a kritikus övezeteket élhetőbbé és főként biztonságosabbá tenni –, az érintetteknek azt is tudomásul kell venniük, hogy a hatóságok évek, évtizedek során képtelenek megzabolázni a veszélyes vizeket, javaik végzetszerűen elúsznak. A vízparti emberek háza táján annyi történik, hogy amikor baj van, mentenek, menekítenek, tűzoltó ennél többet nem tehet. Az állam tartós közönye e tekintetben is érthetetlen, noha közép- és hosszabb távon rendezni illene a veszélyeztetett térségeket, hogy a kárvallottak ne ismételgethessék rendszeresen, egy éve is ez történt, két éve is, öt éve is, s tizenvalahány éve is...

És ráadásként ott marad a szemét is. A vizek medrében gyűlő, halmozódó hulladék, mely az árhullámmal elindul lefelé. Elrettentő példát mindenfelé számosat látni – olyanszerű pillepalackos látványt, mint ami az Árapatakot átszelő vízfolyás medrében is éktelenkedik –, így aztán nem is csoda, hogy az értől az óceánig nem folydogál más a vizekben, mint szemét. S távolabbi vidékeken valami olyasféle alakul ki, mint amire a napokban is panaszkodtak tőlünk kissé északabbra, hogy a szépséges, látogatókat is vonzó Békás-víztározó tükrét szinte teljesen eltakarja az árvíz által a hegyekből lehordott pillepalackok özöne, s ez bizony nem válik a kistérség dicsőségére. Az alkalmi turisták pedig csak nézik a hulladéktengert és csodálkoznak: ez a hely is a mi hazánk, a mi országunk, mely ugyan tündérkert is lehetne, de nem az, sőt, fényévekre áll attól, mert a mi helyi embereink megakadályozzák ezt, saját kezükkel. Nincs ármánykodó nagyhatalom, nincs összeesküvés-elmélet, nincs valamiféle, a világot titkon uralni kívánó, okkult háttérfigura. Azoknak a kezeknek a munkája látszik, ezrek, tízezrek, százezrek sajátos kézlenyomata, melyek megragadják a szerencsétlen, kiürült palackokat és egy-egy jól irányzott mozdulattal a patak- vagy folyómederbe dobják. Most és mindörökké. Ennyi történik.

Önkéntesek tisztítják 2018-ban a Békási-víztározót Fotó: Facebook/ISU Neamt

Pedig az említett Békás-víztározót két évvel ezelőtt a tűzoltókkal karöltve önkéntesek takarították ki. Több mint 92 tonna hulladékot gyűjtöttek össze, s akkoriban egy sajátos értékbecslés is született, nevezetesen, hogy a Kis-Beszterce által táplált mesterséges tóban összesen mintegy 250 tonnányi műanyag- és fahulladék található. Azóta eltelt két esztendő, s miként annak idején maga Sziszüphosz is reménytelenül görgette felfelé a kősziklát, a víztározó körül élők is kezdhetik elölről a maguk szélmalomharcát. De így vannak ezzel mások is: eme idő- és energiarabló folyamat a jelek szerint soha nem ér véget, s még siralmasabb, amikor a folyók a határokon túlra is elviszik egy-egy ország szemetét. A napokban éppen a magyarországi Olcsván próbálták megtisztítani a Szamost a romániai szakaszán felhalmozott háztartási hulladéktól, s egyéb uszadéktól.

Pusztít tehát az árhullám. Lerombolja az otthonokat, elszegényíti azok lakóit, szeméttel árasztja el a térségeket. Ez történt most is, várhatóan a legközelebbi alkalommal is ez történik majd. Törődjünk bele, hogy mindez végzetszerű csapás, semmi sem tehető ellene? Fogadjuk el, hogy a közöny, a hanyagság és az ostobaság sajátos keveréke hosszú távon veszélyesebb és ártalmasabb, mint bármilyen vírus? Az elmúlt három évtized során történtek ezt igazolják, ráadásul e különös, emberi eredetű kór esetében még oltóanyagban sem reménykedhetünk.