Az égő patkány

1947-ben Cs. I. VIII-os diák, aki a frontot megjárva került vissza a kollégiumba, szerelmes volt D. K.-ba, aki nem viszonozta érzelmeit. Cs. bosszút forralt: elhatározta, ráijeszt a liciből sorban (ez volt a vonat) vacsorára a nevelőnővel együtt érkező lányokra. Felbérelte I. S. és K. S. II. gimnazista bentlakó diákokat, akiknek a 42-es hálóban szobafőnökük volt, hogy fogjanak egy patkányt a kollégium hátsó udvarában levő disznópajtában. Kosárral, csalival és ágas bottal meg is fogták a patkányt, amit Cs. egy dobozba zárt, másnap este vacsora előtt konzervdobozt kötött a farkára, benzinnel leöntötte, s mikor a lányok megérkeztek és a lépcsőkön mentek le a csúszdába, közelükbe férkőzött, meggyújtotta a patkányt és elengedte. A folytatás elképzelhető.

A kályha körül

Fa- és szénfűtés csempekályhában. Jó esetben meleg a kályha körül néha a közeli padokban szunyókáló diákokkal, hűvös az ablakok mellett. A napi faporció kevés volt, ha a bentlakóknak sikerült lopni – ezt esetenként, ha észre is vették, elnézték – élveztük az osztályterem melegét. A nyers fa nem ég, csak süllög, a szén büdös. Gyakran füstöl, még a tanárokon is látszik, hogy sajnálnak minket. Tiltakozásként többször megtörtént, hogy a nedves fára, szénre szünetben még egy adag hó is került. A csínytevések (már ha annak lehet nevezni) között az is fennmaradt, hogy egy vállalkozó szellemű diák otthonról hozott szerszámmal felfegyverkezve, korábban érkezve a tanterembe, megfúrta a kályha hátsó falát, hogy az még több füstöt bocsásson ki. Ennek már kivizsgálás lett a vége, s nagyszünetben a négyszögbe összehívott tanulók hallatára egyhetes eltávolítás (kicsapás) az iskolából.

Hasonló, de már kimondottan politikai színezetet öltött, amikor a tizenegyedikesek utolsó oroszórájuk után orosz tankönyveikkel megtömték a kályhát és meggyújtották. A könyvek nem égtek el, csak senyvedtek, s a lezárt kályhában a nyomás következtében felrobbant annak teteje. Füst és korom az osztályban, a robbanás hangjára a folyosó megtelt diákokkal, tanárokkal. Kezdődött a kivizsgálás, kijelentették, hogy a tettesek nem érettségizhetnek. Végül a tanároknak is köszönhetően sikerült az ügyet az iskolán belül tartani, s mindenki vizsgára állhatott. (Az 1964-es korosztály volt ez.)

Az üres fásláda – a pecő – szünetben gyakran jókedvre, heccre hangolt. Ki tudja, hányszor ismétlődött a felszólítás valamelyik diák részéről: XY-t a pecőbe! Bárki volt is az, sok lúd disznót győz, s xy minden tiltakozása ellenére a pecőben kötött ki a többség derültségére. (Hasonló erőszak történik a Gyaluljuk meg! felszólításra, amikor az illetőt a katedrán jobbra-balra húzogatják.)

Rajzórán (Botos Ferenc után, érettségizett 1952-ben)

A rajzóra mindig ötperces számbavétellel kezdődött, mert a hetes jelentéstétele után a tanár úr megszámolta „ártatlan báránykáit”, akik gyakran híjával találtattak, mivel egy-két nebuló az asztal alá rejtőzött. A második számbavétel sem járt sikerrel, mert akkor már eggyel többen voltunk, s ez így ment hétről hétre. Nem untuk meg. Sőt, az is megtörtént, hogy óra közben a halkan nyíló ajtón ki is osontunk. Így történt, hogy tizedik osztályos korunkban S. K., akiben már akkor ott lappangott a színészi tehetség, óra közben nesztelenül távozott, majd később illedelmesen kopogott, amíg a kissé nagyot halló tanár úr bebocsátotta. S. illedelmesen köszönt, és elmondta, hogy „S. K.-t keresi az édesanyja. A tanár úr szemüvege fölött szemügyre vette a kifordított kabátba öltözött tanulót megkérdezve: „Fiam, neked nincs órád?” Mire S. alázatosan közölte, hogy „Potyaóránk volt, s hamarabb elengedtek.” Persze S. K. hiányzott az osztályból, s az osztály fetrengett a röhögéstől.

Békaboncolás (Péter József után – érettségizett 1964-ben)

K. Á. biológiatanár osztályfőnökünk mintaórát szervezett békaboncolás témával. Beszereztük a kellékeket (lapító, borotvapenge, kötöző zsinór, fertőtlenítőszer, kötény stb.), két-három kerti öntöző. Tavasz volt. Kimentünk az Olt partjára, ahol perceken belül megteltek az öntözők békával. Az öntözőket másnap díszkiséret mellett (szolgálatos tanár, nevelő, kíváncsiskodók) vittük a természetrajzszertárba, s helyeztük el a nagy szekrények közé. Az oszi feljött megszámolni a békákat, s a boncolásig elszigetelni azokat a külvilágtól. Igen, de ember tervez, Isten végez! A németóra kellős közepén (Rácz Lajos tanár úr tartotta), miközben már több béka is kiugrott az öntözőből, egyikük a felelő három tanuló elé vetemedett. Bitte tanár úr meglátta: Mit keres ez az állat itt? Azonnal dobja ki! – kiáltott rám, aki ott ültem legelöl az első padban. Szaladtam a fásládáig, elővettem a nádseprűt és a szemétlapátot, és mozgásképtelenné tettem az állatot. A szemétlapátra rászorítva a seprűvel indultam kifelé az osztályból, mikor rám szólt az ingujjban, gombos mellényben levő tanár úr: Hadd lám! Én elébe tartottam a lapátot megbillentve a seprűt, hadd lássa. Erre a béka egyenesen be a lajbi, a nyakkendő és az ing közé. Lett vakarózás, lajbigombolás a tanár úr részéről, ami hatalmas derültséget keltett. Felfújták az ügyet azzal vádolva, hogy készakarva ugrattam a békát a lájbi mögé.

Puliszka-ügy (Vajda András után – érettségizett 1964-ben)

Több napon át csak reggelihez kaptunk kenyeret. Ebédre, vacsorára puliszkát tálaltak. Nemtetszésünket kissé drasztikusan hoztuk az iskola igazgatóságának tudtára. Egy este az ebédlőben lázadást szítottunk, biztattuk a bentlakókat, vegyen mindenki kezébe egy darab puliszkát, amit az emeleti folyósón a tanári falára feldobáltunk. Azok  mint valami domborművek díszelegtek Cs. aligazgató úr megrökönyödésére és a takarítószemélyzet szomorúságára. A felbujtó kiléte minden fenyegetés ellenére sem derült ki, de napi kenyéradagunkat visszakaptuk.

A kulcs

A tanári szoba éjszakai látogatásának legendáját nemzedékek tették magukévá: Valakinek sikerült a tanácskozó kulcsáról másolatot készíttetnie, amely a legnagyobb titoktartás mellett évről évre a végzős évfolyam tulajdonába került, nem kevés ellenszolgáltatásért. Csak a kulcs birtokosa és a soron következő évfolyam megbízottja tudott helyéről. A dolgozatok kicseréléséhez szükséges pótfüzeteket időben beszereztük, a rosszul sikerült dolgozatot újraírtuk, majd az arra vállalkozó a tanácskozóba behatolva kicserélte a füzetet. Szükség esetén az osztálynaplóba beírt szekundát is ki lehetett javítani (Csutak István – érettségizett 1933-ban)
Hasonló lehetőség adódott a fizika és kémia dolgozatok kicserélésére vagy az abba írtak kijavítására L. P.-nek köszönhetően, akinek – lévén a fizikatanárok kedvenc kísérletező és barkácsoló diákja – állandó bejárása volt a fizikai előadó (fizikum) előkészítő és egyben szaktanári részlegébe. (1958–59-es évfolyam)
J. A. és D. J. (érettségiztek 1966-ban) a takarítónők által egy szekrény tetején felejtett, onnan elemelt kulccsal jutott a dolgozatokhoz és ziccekhez. Még néhány kintlakó osztálytárs dolgozatát is sikerült kicserélni. Érettségi után átadták a következő évfolyambeli bentlakótársaknak, ők azonban rajtavesztettek.

És még egy: H. Gy., a haza védelmére nevelés tanárparancsnoka az épület harmadik emeletén (a volt betegszobában) külön szertárat tartott fenn a képzéshez szükséges tárgyak, eszközök részére. Ennek kulcsához jutott hozzá az akkori XII. A osztály egyik diákja, minek következtében a szertár az osztály tanulóinak kedvenc dugi cigizőhelyévé vált. (Babós Zoltán – érettségizett 1982-ben)

„A konviktus egyik helyiségét és kamráját a szokásos értekezletekre behívott lelkészek étkezdéje és annak raktára részére tartották fenn. Feltöltéséről a papok felváltva havonként gondoskodtak. J. F. osztálytársam édesapja, az alsócsernátoni lelkész révén juthatott a kamra kulcsának birtokába. 1932 egyik tavaszi napján mint ügyeletes a konviktusban kellett maradnom a mosatlan kihordásáig. Velem maradt F. barátom és R. G. osztálytársam is. Miután kiürült az étterem, F. és G. őrt álltak, én bementem a kamrába, és a fogasokra akasztott száraz kolbászokból jó pár métert a bekecs alá a derekamra tekertünk és a frissen sült tepertyűs pogácsából is feltarisznyáltunk. Lévén mindhárman szobafőnökök, a kolbászt a szobák létszámának megfelelően testvériesen elosztva jó étvággyal elfogyasztottuk. Róza néni, a főszakács azonban konstatálta a hiányt, az ügy kivizsgálásra az internátusi elnökhöz került. Kártevőt mivel nem sikerült találni, a salamoni döntés értelmében a bentlakóknak Lurtz hentesboltjából kellett pótolniuk a hiányt” (Csutak István).

Puci, a konviktus lova

Az iskola udvari bejáratának bádog hullámlemezből készült kapuszárnyán, annak nyolcvanas években történt cseréjéig egy több centiméteres horpadás éktelenkedett. Íme ennek története:

Az ötvenes évektől a konviktus részére nevelt disznókat a tornaterem mögötti ólakból az erre a célra bérelt Olt utcai telekre vitték hizlalni. Az iskola így szekeret és lovat vásárolt az ételmaradék és a konyhára szükséges élelmiszer szállítására. A szekér lovastól a kapu előtt várakozott, míg kocsisa a konviktusban intézte tennivalóját. Ezalatt, ha éppen szünet volt, a bámészkodók tébláboltak a szekér körül. Történt egyszer a hatvanas években, hogy egy diák cvikigumival egy keményre gyúrt papírlövedékkel a Puci nemiszervét célozta meg. A ló fájdalmában felugrott, s a szekér rúdja a kapunak ütődött.

Tovább folytathatnánk az elkövetett csínyek sorozatát. Elmondhatnánk, hogy a Kozma bácsinak leadott és a tornaterem mögötti disznóólak mellett tárolt ócskavasat a bentlakó diákok hogyan csenték el és adták le újból akár kétszer is, vagy hogy szintén az intrisek hogyan szállították be hulladékként a Mikóba a katonai lövölde mozgó célpontjának sínpályáját. De mesélhetnénk a szilenciumok alatt bekövetkezett rövidzárlatok okának változatosságáról, a különböző ötletes puskázási módszerekről, a tanárokról szóló diáknótákról vagy a diákok, tanárok gúnynevének származásáról… Az érettségi bankettek baráti beszélgetésein ki tudja hányszor hangzik el „Emlékeztek  arra, amikor…”, s közben az elbeszélő deresedő véndiák és hallgatói pillanatok alatt visszavedlenek évtizedekkel előbbi mivoltukba.