Kicsit most úgy érzem magam, mintha valamiféle robotüzemmódban léteznék. Teszem-veszem a dolgaimat, napi szinten örülök, aminek lehet, vagy bosszankodom, szocializálódok, mert már szabad, visszaálltam a ringbe, de valami mégsem az igazi. Eleven vagyok, és mégis az az érzésem, hogy ez nem az a régebbi elevenség. Mintha kívülről nézném László Zsuzsát, hogy épp mit csinál. Főz, utazik, játszik, takarít, virágot locsol, beül egy kocsmakertbe a barátaival, beszélget a lányaival, munkába jár, most pont ír. Ilyenek. És az az érdekes, hogy másokkal is így vagyok. Nézem az embereket, és mintha nem a régi valójukban látnám őket. Pedig ugyanúgy néznek ki, ugyanazok a mozdulataik, a hangjuk. Elég fura érzés, nem tudom hová tenni. Élek is, meg nem is. Élünk is, meg nem is? Na, hogy van ez? Említettem már, hogy hiányzik az a pár hetes külső, belső csend, amit nem önszántamból kellett megtapasztalnom, de egy idő után valami különleges nyugalmat eredményezett. Ez tudom, hogy ellentmondásos, hiszen ismerjük az okát a lecsendesedésnek. Ha ismerjük...

Tudom, hogy nagyon sok embernek súlyos bonyodalmat okozott ez az őrület, ezért biztos lesznek, akik elítélnek ezekért a sorokért. Az én életembe is többfajta ismeretlent, már-már kilátástalanságot hozott, én sem vagyok biztos a jövőt illetőleg, és mégis. Nem kérek bocsánatot az érzéseimért, igazából nem is értem, hogy mi ez az egész, ami most bennem zajlik. Mintha valami marionettek lennénk, akiket kivettek a lelakatolt ládából, és most mehet újra a játék. Valamiféle játék...

Érdekes, megszűnt bennem a félelem. Nem csak a vírussal kapcsolatos, hanem az a bizonyos mindenkori. Pedig az én életemben is van aztán minden. És mégis velem maradt az a különös nyugalom, amelyet a ránk kényszerített aztán furcsamód megkedvelt csend eredményezett.

Nem is értem...