Az a baj, ha van, hogy „nincs az életnek medre”. Móricz ennek az ellenkezőjéről beszél; hogy más sincs szinte, mint ez a meder. Ha, ahogy olvassuk, Tolsztojnak a boldogtalanság, Kosztolányinak a boldogság a szinte kizárólagos témája, akkor Móricznak a szegénység. Hogy rossz és kellemetlen szegénységben élni, de szegénynek lenni az egész mást jelent, az kifosztottságot jelent. Erről a megaláztatásról talán Móricz tud a legtöbbet. (...)

Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így. És miközben talán mindenki kollégánál jobban foglya és kiszolgáltatottja saját tárgyi világának, azokat a kérdéseket teszi föl valóságosan, amelyeket minden nagy író vagy írás: „Érdemes volt-e megszületni?, aztán hogy érezte magát a világban?, milyen hát ez az egész?” És azt mondja: nehéz és nagy. Mi meg inkább úgy érezzük: nehéz és kicsi. Szóval: ilyen és ilyen volt akkor, és milyenek vagyunk mi?

Eljárt fölötte az idő? Eljárt – mert az idő ide-oda mászkál. Aktuális? Nem aktuális. De olvasván őt, megtudunk valami fontosat erről az országról, melyet szerencsénk van (totó-lottó) hazánknak nevezhetni. (…)

Nem úgy ír, ahogy beszél, vagy ahogy az emberek beszélnek, hanem az írás úgy hat, mint a beszélt nyelv. (…) A nyelv természetének a mély ismerete nekem talán Móricz párbeszédeiben a legkézzelfoghatóbb, pattog a szó ide s oda, oda- s visszavágások, lassan elfogy a levegő, két ember néz farkasszemet, két indulat és szenvedély, két artikulálatlanság, két némaság – amire Móricznak még mindig marad szava. (…)

Igaz az, amit Ady mond róla, hogy egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal. Ha nézzük ezt a „legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látóját, ezt a józan, bátor, bölcs, koldusőszinteségű” írót, látva a nagyságot, szenvedést, szenvedélyt, akaratot és radikalitást: nem értjük, hogyan lehetett őt mégis fölaggatni oda a fizikaszertárba, egy muflon és egy Geiger-számláló közé?

Hogyan lehet egy ekkora írót így kihasználni, kijátszani nemtelen célokra? Hogyan lehet így visszaélni? Hát úgy. Ahogy történt. Hogy talán tehát minden kisajátítható ideig-óráig, mindenkit falra lehet kenni – jelszóként.

De „mi” ennek ne higgyünk. Mindenről győződjünk meg személyesen, a kötelező olvasmányokról is, a tiltottakról is. Aztán – ha – húzódjunk be egy szobasarokba és olvasgassunk. Nem valószínű, hogy ez segítene, de esélyeink, ha nevetségesen parányi mértékben is, nőnek.

(Digitális Irodalmi Akadémia)