Akinek nincs gőzmozdonyos élménye, az sohasem érti meg a mellékelt képet, mondhatni, olyan utazási élményről maradt le, mely ma már pótolhatatlan. Hiába repül át óceánokat, közlekedik intercityvel Konstancáig, vagy ül fel Bécsben a fiákerre, a gondolára Velencén. A gőzmozdonynak utolérhetetlen szaga, mindentől elkülöníthető ritmusa van, sípját is előre lehet tudni, mikor süvít olyan süketítően, hogy belerázkódsz.
A gőzmozdony vontatta szerelvény számomra a Csíkdánfalva–Sepsiszentgyörgy járat volt öt-tízéves kor között, nagymamával, tetemes kopott, barna bőröndökkel. S nem állomáson, csak megállóban léptem fel minden év teltével egyre könnyebben a pillanatokig álló kocsi lépcsőjére, sípszó, zakatolás... és már csomagoltuk is ki a fasírtos szendvicseket. Majd hosszú, kétórás tájbámulás és hangzavar, melyet ismerkedésnek neveztek akkoriban.
Teréz anya lányai már több mint egy éve végzett misszionáriusi, az őrkőiek lelki-anyagi terheit enyhítő, templomépítő munkájukat megszakítva, 1991. október 11-én pontosan 11 óra 45 perckor érkeztek az ünnepségre gőzmozdonyt látni, amikor bevonult a szerelvény állomásunkra, orrán jelezve, hogy épp száz éve avatták a Brassó–Szentgyörgy vasútvonalat. Ismétlődő sípszó, fékezés pontosan a nővérek mellett. Rezesbanda, unott tekintetű színészek évszázados ruházatban, kiegészítve enyhe műanyag kellékekkel, egyedül a mozdonyvezető és fűtő örül egy-egy csokor virágnak, bekapcsolódva a játékba, felterelik a kíváncsiskodókat a kabinokba. Gyorsan túlesünk az egész ceremónián.
S néztem, hogy most ember legyen a talpán, ki elmagyarázza, hogy mi is történt itt. Még monarchiabeli nosztalgiák, meg hogy többé-kevésbé ott is púp voltunk a hatalom hátán, csakhogy Erdély legelhagyatottabb részeit is száz éve be kellett ímmel-ámmal kapcsolni a vasúti forgalomba, s kijöttünk hát ezt is megünnepelni. Mintha ennek jelentősége az ímmel-ámmal lenne. S a Kézdivásárhelyig tartó szakasz, majd a csíki...
Látom a felvételeim során, ahogy a tömeg egykedvűen letudta ezt is, csalódottan ballag hazafelé, nem ilyen ünneplésre számított. A nővérek még értetlenül vissza-visszafordulnak, aztán továbbállnak az Őrkőre templomot építeni. És valahogy nekünk is elég volt a vonatozásból ’91 októberében. Néhány napja tizenhat vasúti szerelvény – nem nosztalgiavonat, de felejthetetlen – botokkal felszerelt bányászaival tért vissza Bukarestből a Zsil-völgyébe. Iliescu elnök Erdély-féltést is emlegetett a bányászok vonatra ültetése kapcsán, ezt sem értettük, mi volt ez a figyelemelterelő félrebeszélés, de a következő elnököktől is megszoktuk már a választások közeledtével. A jól végzett bányászmunka után mondjuk nem csak ezzel az érvvel lehetett vonatra ültetni a divatjamúlt tüntetőket, leváltották Petre Roman miniszterelnököt, jött Stolojan.
Lassan rájöttem az októberi vonatos megértési, zsörtölődési kísérleteim fölöslegességére, meghívtam Teréz anya lányait, hogy keressük elő Monet gőzmozdonyát többedmagával 1897-ből, melyek sem fotóval, sem szöveggel nem utánozhatóak, és megközelítik a csíkdánfalvi vonatélményt, mert ilyen színű volt a gőzmozdony füstje a tizenkilencedik század végén.
