„Utálom a kutyakakit!”, üzente a garázs tulajdonosa az arra járóknak két nyelven, persze, mert az utálata tárgyát képező fekália kibocsátójának ugyan nincs nemzetisége, gazdájának azonban igen. Na meg nyilván olvasni sem tud a kutyus, de gazdája igen. Kétlábú, intelligensnek nevezhető lényeknek szól tehát a kétnyelvű írás, és minden bizonnyal nem ok nélkül van kihelyezve a garázs ajtajára – körülbelül eddig jutottam el gondolatban, amikor tekintetem lejjebb engedve, meg is láttam két darab kutyagumit. Az egyik már széttaposva, a másikban éppen én álldogáltam. Hirtelenjében két közmondás jutott eszembe: az egyik a szerencsével, a másik a kíváncsisággal kapcsolatos. Előbbi nem igazolódott be. Utóbbit átfogalmaztam magamban ilyenformán: aki kíváncsi, mehet cipőt pucolni. Azt tettem.

Az eset óta módszeresen figyelem a kutyasétáltató embereket. Hivatalos forrásként nem használhatóak adataim, de azt figyeltem meg, hogy nagyjából minden ötödik-hatodik gazdi hajol csak le a guggoló állásból felálló kutya mögé összeszedni a maradékot, és a „gyűjtögetők” zöme zsebből veszi elő az arra a célra eleve előkészített zacskót. Melyet aztán nyilván nem tesz vissza a zsebébe, hanem a legközelebbi kukába dobja bele. Nem föltétlen a kutyagumi összegyűjtésére rendszeresített tartóba, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Az viszont már orvosolandó, hogy a városszerte elég sűrűn, főként játszóterek közelében található ürüléktárolók oldalán meglehetősen ritkán fordul elő a műanyag zacskó. Persze van, aki csupa szórakozásból letépi a stanicliköteget – mindenütt szép számmal akadnak olyanok, akiknek az jelent élvezetet, ha a frissen leöntött betonba beletapicskolhatnak, az alig megfogant díszcserjét kitéphetik, a parkolóautomatába szalámikarikát gyömöszölhetnek… Egész hosszan folytatható lenne a hasonló kategóriájú műélvezetek sora, de inkább ne adjunk egymásnak ötleteket. Védekezni ez ellen nem lehet, de ha jobban odafigyel a köztisztasági vállalat és gyakrabban helyez ki zacskókat, mégiscsak nagyobb esélyük lenne a gazdiknak eltakarítani azt, amit a házikedvencek nap mint nap elpotyogtatnak.

Az igazi megoldást ugyanis igen nehéz kivitelezni. Elsőként a gyerekszobás mondást kellene érvényesíteni, aki meg nem kapta meg otthon vagy az iskolában a megfelelő nevelést, azt környezete kellene figyelmeztesse. Arra, hogy gyűjtse össze a kutyaürüléket, de arra is, hogy ne dobja a földre szemetét, ne rongáljon, ne randalírozzon. Tudom, már-már a lehetetlen kategóriájába tartozik ennek megvalósítása, de álmodni azért lehet. Kutyagumi nélküli városról, sőt, annál többről is.