Amikor Nagy Albert emlékét idézzük, léte, művészete értelmére is kell gondolnunk. Mert: Mi dogunk a világon? Küzdeni – mondják Madách szállóigévé vált szavai… Nagy Albertnek bőven és súlyosan kijutott a harcból, a küzdelemből, melyet a legnemesbekért, küldetéses művészete kiteljesítéséért vívott.
Küzdött Kolozsváron és Budapesten, Firenzében, Rómában, s majd végül ismét Kolozsváron, küzdött a szakma elsajátításáért – mert a művészet szakmai tudást is igényel –, majd küzdött, hogy feltöltődhessék az egyetemes művészet legnemesebb értékeiből – ezért ment Itáliába, vállalva majdnem az éhhalált, majd a sok-sok hányódásból, nélkülözésből eredő, hosszas kórházi kezelésbe taszító testi szenvedéseket –, majd küzdött, hogy talpon tudjon maradni, hiszen le kellett győznie a szegénységet, pénztelenséget, a nincsent, s talajt kellett fognia ott, a művészet egyik világfővárosában. De révbe jutott Olaszországban, 1934-es római kiállítását az Osservatore Romano című lap kritikusa „az év kiállításának” minősítette. 11 évi kint tartózkodás után hazatért, előbb Budapestre, majd 1941-ben Kolozsvárra, hogy itthon vívja meg újra a küzdelmét. ’41-ben került Kolozsvárra egyetlen hazahozott képével. Ernő öccse fogadja be otthonukba a semmivel hazaérkező nincstelen, teljesen jövedelem nélküli testvért. S szűkös lehetőségei biztosítják a „munkahelyet”, ahol dolgozni tud, előbb a pincében, majd egy padlástérben kialakított műteremben. Ott fent, a ferde tetőzet alatti szűk térben születik meg a ránk hagyott életmű nagy része, remekműveinek sorozata. Melyekről az időközben „felszabadított” szülőföld nem vesz, nem vehet tudomást, hiába a realista alkotói szemlélet egy realizmust, annak szocialista változatát követelő korban. De a szocialista „előtag” kívánalmának megfelelni, annak, hogy az embertelen és emberellenes, tömeggyilkosok vezette kort dicsőségesnek hazudja, képtelen.
Mert: „Humánum nélkül nincs művészet”, vallotta. És ő lesz a nagy félrelökött, kiközösített, a kor mellőzöttje, megalázottja. Remekműveit folyamatosan kizsűrizik a kiállításokról, s még a művészszövetségbe sem veszik fel. S amikor 1961-ben, 59 évesen kéri, hogy kiállítást rendezhessen, elutasítják.
Pedig a mű, a születőben levő életmű Erdély utolsó százéves korszakának egyik legnagyobb teljesítménye. Hihetetlenül puritán, visszafogott stílust alakított ki, szürkébe ágyazott, abból alig kibontott, finom érzékenységgel elősejlő színekkel, a képfelület minden négyzetcentiméterét valósággal megszentelő elmélyültséggel. És mondja a kor igazságát. Azt, hogy ez a magát szocialistának mondó kor fojtja meg a falut, mely számára szent, mert ott él(ne) a múlt, ott él(né)nek a hagyományok. A Diogenész című képének paraszt figurája magasba tartja igazságkereső lámpását. S e kor képeiben megalkotja a jelentéktelenségek költészetét.
Súlyos, nagy műve a Ludak. Hét fehér, fejét a szomjukat oldó kövér esőcseppek felé, az Ég felé tartó lúd megfestésével kiáltja, hogy: levegőt! És a Ludak mögött vízszintes deszkákból álló szürke kerítés lehulló deszkájával vallja, követeli: legyen vége már vak és mindentől elzáró bezártságunknak, elrekesztettségünknek. Az élet él és élni akar – sugallja az Ősi reflex belső és az ablakon át felvillantott külső világával… Ez is jellemzője művészetének, egymásra vetíti a kintet és a bentet, ezért gyakori „szereplője” képeinek az ablak. Mely a tisztaság, a világra nyitottság kifejezője is. Csupa költészet és csupa filozófia ez a festőileg megteremtett világ.
Nagy Albert tudja, hogy a művészet több, mint látvány. Képei kilépnek önmagukból, megszólalnak, s zengik a kor igazságát. Szinte dédelgetve tiszteli és szólaltatja meg az anyagok lelkét, a fát, az üveget, a téglát, sivár falak vakolatát, a kerítés léceit és még az út porát is. A fiatal csemete nála az Újjászülető Élet jelképe. Vagy a fonal Ariadné fonala! Utolsó éveinek fehér és fekete kakasai a dac kifejezői. Nagy kérdőjele: a régi és az új kor szembefeszítése, s annak a vallatása, annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy melyik a jobb?! Azt is tudja, hogy elveszíthetjük látásunkat, beleveszhetünk saját létünk téveteg fonalába, vagy hogy csak önmagunk, múltunk megőrzésével van jogunk az élethez.
Amikor fest, vall a korról, létünk értelméről, harcunkról, titkainkról. 1963-ban, 61 éves korában – amikor a kor kötöttségei is enyhén lazulni kezdtek – a kiváló műkritikusnak, Raoul Șorbannak köszönhetően kiállíthat Bukarest akkori legjelentősebb csarnokában. A nagy művész életének második kiállítása! A siker óriási! A román művésztársadalom szinte megdöbben az összhatás súlyától. És ekkor mellé szegődik az elismerés. A páratlan siker hatására szikárságai kissé fellazulnak, s a munkaláz, mely erőt vesz rajta, teljesítőképességét megsokszorozza, a követező 6 évben több képet fest, mint élete addigi három és fél évtizedében, de vannak köztük kevésbé kiérlelt darabok is. Ám az életmű így lesz teljes, és így lesz kerek egész.