a falakon, az érdes vakolaton előttünk ottjárók üzenetei, néhányuk velünk volt még egy évvel azelőtt is, néhányukat csak a nyomdaszagú könyvek idézték meg, az asztal körül csupa – akkor még – fiatal tollforgató, csak a sarokban üldögélt lehajtott fejjel Bogdán Laci, úgy, ahogyan délutáni előadása után visszaereszkedett a pokrócokkal letakart padra, azóta nem sokat szólt, inkább nézett maga elé, valahova a múltba, ahonnan előhívta a magyar emlékirat-irodalom elsőit, akikről hosszan beszélt még délután, elődökről, akiket jobb esetben egy lábjegyzetben említ valamelyik irodalomtörténeti tankönyv, de akik Laci beszéde közben észrevétlen belopóztak közénk, és hogy ott is maradjanak, arról Ő gondoskodott, hiszen úgy tudott előadni, olyannyira magával ragadóan, hogy közönsége figyelmét megfogta mindég – igen, Ő így használta a mindiget, védjegye volt ez is, mint elmaradhatatlan oldaltáskája, melyben gyűjtötte és melyből osztogatta a könyveket –, olyan készség ez is, amit megtanulni nem lehet, színpadra termett, mondják arra, aki ezzel született, Laci soha nem vágyott színpadra, de miért is, hiszen Ő volt a reflektor, aki világított és megvilágított, és azon a meleg nyári éjszakán, ott, Gyergyószárhegyen, ahol és amikor a nóta s a korsó körbejárt, egyszer csak elkezdett beszélni Laci, szavait senkihez nem intézte és mindenkihez szólt, a nóta félbeszakadt, a korsó megpihent a gyűrött, borfoltoktól tarka asztalterítőn, mindent megírtam már és még annyi mindent kellene megírnom, mondta Laci, szavai súlyosan dobbantak a szenvtelen éjszakában, csend lett a teremben, a nyitott ablak előtt egy denevér repült el, esetlen vívódása a levegőben maradásért hangos pofonként csattant, de hát mit írhatnék még meg, a várost? az úgyis éli a maga életét, az embereket? vakon rohannak végzetük felé, a szerelmet? igen, azt... a dühöngő, tragikus szerelmet... azt még soha... tudjátok, minden műfajban írtam már, prózában, versben, csak drámát nem soha... és Laci elhallgatott, néhány pillanatig csend volt, aztán nagyot billent az asztal, valamelyikünk hozzáérhetett a padról felálltában, a korsó feldőlt, a maradék bor utat tört magának a vacsoramaradékok között, vártuk, hogy Laci folytassa, hogy elárulja, miért nem írt soha drámát, de Ő újra csak nézett maga elé a túlsó sarokban, az innenső asztalvégen közben a bor elkezdett csöpögni a padlóra, egyenletesen, mint ritmuszavar nélküli szívdobbanások.

Soha nem beszéltünk arról az éjszakáról. Lett volna alkalmunk, volt még Szárhegy is néhányszor, aztán lett Árkos. Volt még, hogy a korsó körbejárt, volt még, hogy nótáztunk is mellette. De soha nem kértük Lacit, fejezze be azt a félbehagyott mondatot. Talán arra vártunk, hogy majd úgyis megteszi. Vagy még inkább arra, hogy megírja azt a drámát. Amely talán nem is a szerelemről szólt volna. Inkább a mindannyiunkban ott lévő démonokról. Amelyekkel Ő is sokat vívódott. És amelyeket most magával vitt az elágazó ösvények kertjébe.