Két napja egyedül vagyok, a barátaim és a lányom elutaztak. Két napja a patakzúgást is erősebbnek hallom, nem nyomja el az együtt játszások kacagása, a hajnalig tartó beszélgetések zajos derűje, néhol érzelmi viharai. Ez a hely mindenkiből a legmélyebb dolgokat is képes előhozni. Újból megszűnt az idő, itt a meditáláshoz sem kell nekikészülni, megy az magától. A patak zúg, csak ülni kell és nézni a hegyoldalt. Az őrület, amiben most élünk, csak arra a rövid időre jut eszembe, amíg a kisüzletben maszkot teszek. Nem követem a híreket. Amikor elromlik az autóm, a szomszéd megtalálja a megoldást. Megjavíttatja, ki is fizeti, mert nincs nálam elég készpénz. Majd otthonról küldöm. Amikor víz nélkül maradok, fél órába telik, hogy a faluból kölcsönkapjam a leghosszabb tömlőt – mifelénk slag –, amellyel a probléma megoldható… lenne, ha találna a tömlő a problémamegoldó csap bemenetelével. Sebaj, nem messze a csorgó.

Nem könnyű ezeket a sorokat összerakni, a patak mindent kimos a fejemből. Az érzések felerősödnek, a gondolatok lelassulnak. Nem tudnak lépést tartani, időbe telik, míg beérkeznek. Jól van így, kell ez egy évben pár hétig. Ez a furcsa lelki összezavarodás, majd letisztulás. Amikor más dimenzió­ba kerül az ember. Utána nem könnyű visszarázódni, de ez is a folyamat része. A letisztulásé. Ez is időigényes, nem egyszerű, de megéri. Egész évben az itt eltöltött hetekre várok. Miközben persze végzem a dolgom, élek ott, ahol pont akkor élnem kell. Pár nap múlva összecsomagolok és visszautazom abba a másik életbe. Most egyelőre az esőre várok. Nem csak azért, mert megtelik a víztartály, de itt az eső is más.

Sajnálom, hogy most nem tudok egyebekről írni, pedig próbálkoztam. Nehezen boldogulok a mondatokkal. Nem megy, megbolydul a lélek, a gondolatoknál „keményebben’’ dolgozik.

Furcsa hely ez. Itt még az anyám jelenlétét is erősebben érzem.