Mi, 11 és 7 éves kislányok csak lassan, csodálkozva keltünk fel az asztalágyból, amelyben aludtunk. De ez még jobban felbosszantotta őket: ordítottak, rúgtak. Végre az előző nap levetett ruhákban, egy fél kenyérrel és egy üveg eperlekvárral letaszigáltak az udvarra, onnan fel a teherautóra (mindig éjjel és teherautóra, hogy ne lássák az emberek), ahol már idős, kisemmizett, szomorú emberek ültek. Innen elvittek a brassói Triaj nevű vonatállomásra, ahol az árok partján vártuk a begördülő „ötcsillagos” marhavagont két kicsi ablakával és tolóajtajával. Ezután bevagonoztak 76 személyt: volt közöttük egyéves gyerek, idős emberek, sőt, olyanok is, akiknek nem volt semmi közük a földbirtokosokhoz, csupán véletlenül voltak a „meg­adott címen”. Persze, a vagonban ettünk – akinek volt mit –, és minden egyebet is ott végeztünk el. Fogalma sem volt senkinek, mi lesz a díszes társasággal.

Kétnapi utazás után letett a vonat a cataloi-i állomáson (Tulcea megyében), ahol már várt ránk a teherautó (ismét teherautó), amely elvitt az Alexandrov nevű, sok ezer hektáros állami gazdaságba egy rizstelepre, ahol a térdig érő vízben piócák vigyáztak a felnőttek egészségére. A teherautó letett egy fabarakk előtt, itt az emeletes priccsen volt a családunk – négy személy – lakóhelye. A rizstelep hamar megszűnt, de a kitelepítetteknek még tizenhárom évig a kényszerlakhelyen kellett maradniuk. Emlékük legyen áldott. Még élünk hárman.

Beczássy Tatjána