Szücs Ruben Zoltán sepsiszentgyörgyi zenész négy évig trombitán, két évig pedig harsonán tanult a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, majd a brassói zeneegyetemen folytatta tanulmányait. Egy évig a brassói filharmónia rendszeres másodharsonása volt, emellett több kórusban, énekcsoportban, valamint egy jazz a cappella kvintett basszistájaként is tevékenykedett. Időközben autodidakta módon megtanult furulyázni, basszusgitározni, zongorázni, szaxofonozni, tangóharmonikázni, dobolni. Újabban a hegedűvel és a fuvolával barátkozik. Többen próbálták lebeszélni a szétszórtságról, rávenni arra, hogy egy hangszeren próbáljon virtuóz tudást elérni, de ez nem az ő világa. Elmondása szerint túl jó dolog a zene ahhoz, hogy csak szervezett koncerteken legyen elérhető, éppen ezért nem szenteli egy hangszernek az életét, célja minél több hangszert kellemesen, hallgathatón megszólaltatni ott, ahol igény van rá – ezért járja a világot utcazenészként is.
– Hogyan kerültél kapcsolatba az utcai zenéléssel?
– 2015 nyarán a sepsiszentgyörgyi Harmónia kamarakórussal Prágába utaztunk egy fesztiválra, ott volt igazából az első utcazenei élményem, ugyanis magammal vittem a szopránszaxofonomat. A biztonság kedvéért két rendőrt is megkérdeztem, hogy kell-e engedély, erre azt a választ kaptam: nem kell, hiszen ez művészet. Tavaly nyáron rászántam magam egy utcazenei alapkészlet megvásárlására, amely körülbelül hatszáz euróba került, és magában foglalt egy gitárt is a hangosításon túl. Így indultam neki az addig számomra ismeretlen Olaszországnak, ahol tíz napot csavarogtam.
– Mikor tudod, hogy odébb kell állni, honnan jön a késztetés, hogy minél több helyre eljuss?
– Ha maga a város tetszik, akkor már szívesen tartózkodom többet ott. De hozzájárul nyilván az ott érvényes szabályzat és kereset is. És mivel nem csak utcazenélek, így időhöz is vagyok kötve.
– Miért pont utcazene, és nem szervezett koncert?
– Egyrészt utcazenészként nagyobb a szabadságom eldönteni, hogy hol, mikor, mit és hogyan játszom. Másrészt meg túl jó dolog a zene ahhoz, hogy csak szervezett koncerteken legyen elérhető. Amúgy is a járókelőket megfigyelve látható, hogy sokunk életében ott van a zene, a hétköznapi rohanásban is.
– Miért nem koldus az utcazenész?
– Sokan, sajnos, csak a koldust látják az utcazenészekben. Pedig az a koldus, aki úgy akar kapni, hogy semmit nem ad. Nincs olyan ember a földön, aki képtelen lenne valamit adni, ha akarna. Aki ad, az kap, és jó volna, ha nem lennénk annyira fukarok, azaz ha kapunk, akkor tanuljunk meg adni is – és ezt magamnak is mondom! Az utcazene többről szól, mint pénzről.
– Hogyan működik ez a világ? Milyen elvárások, törvények vannak, amelyek lehetővé teszik az utcán való muzsikálást?
– Hát sajnos nem mindenhol a prágai lelkület az uralkodó. Egyes városokban engedély kell, más városokban fizetni kell, ha zenélni akarsz. Vannak települések, ahol az engedély egy bizonyos helyre szól, máshol tilos rézfúvós hangszerekkel, szaxofonnal vagy éppen erősítővel és mikrofonnal muzsikálni, ami gitár és vokál felállásban nem túl előnyös. Létezik olyan város is, ahol harminc percet lehet csak egy helyben zenélni, ez körülbelül nyolc dalt jelent, ami után pakolod össze a felszerelést, és tovább kell állnod egy másik helyszínre. Münchenben például egyszer meghallgat egy erre a célra létrehozott testület, és csak akkor adnak engedélyt, ha alkalmasnak találnak. Ugyancsak Münchenben délelőtti és délutáni program van, ahol csak három-három zenész vagy csapat játszhat, ami egy akkora városban szinte nevetséges.
– Mi határozza meg az utcazenész sikerét?
– Elsőként az időjárást kell említeni, majd a zenész felkészültsége, repertoárja következik, aztán a megfelelő helyszín. A sikert minden zenész maga éli és ítéli meg. Ez lehet maga a zene, az adomány összege, akár egy kisebb tömeg, amely tapssal bekapcsolódik a ritmusba. Adott esetben jó szó, beszélgetés, egy mosoly is, lehet az egy forró csoki vagy akár egy telefonszám is.
– Hány nagyvárosban fordultál meg eddig, illetve milyen tapasztalataid voltak?
– Prága örökre belopta magát a szívembe, ezt követte Róma, Milánó, Firenze, Nápoly, Velence, Párizs, Bréma. Zömében mindig jót tapasztaltam, de itt-ott nyilván felüti a fejét egy két kötözködő járókelő, helyi lakos vagy ellenőr. Sokan irigykednek, amiért így járom a világot, s meg is mondják, hogy könnyű neked, mert te egyet zenélsz, és visszajön a vakációs pénz. Többnyire a hasznot látják benne, a munkát nem. Sajnos, ez nem így van. Nem ilyen egyszerű. Elsősorban meg kell tanulni jól zenélni, énekelni, de ez nem minden. Folyamatosan kell gyakorolni. Be kell fektetni a felszerelésbe, és a teherbírás sem utolsó szempont, hiszen a felszerelést, hangszert magammal kell vinnem, ami jóval több, mint tíz kiló. Nem zsebre dugott kézzel, gondok nélkül megyek nyaralni, ahogy sokan elképzelik.
– Mennyire van jelen Románia, Székelyföld az utcazenei térképeken?
– Erről nem igazán tudok nyilatkozni, de abban majdnem biztos vagyok, hogy Prágától sajnos fényévekre vagyunk. Remélem, majd lesz élet Erdélyben és Székelyföldön, amikor szabadon szólhat a magyar nóta az utcán is, a román, német, angol meg egyéb dalok mellett. A dallamok le tudják állítani pár percre az utca rohanó emberét, mert a zene a legszebb nyelv, amely minden nemzetet és az egész világot képes magához ölelni.
Huszár Szilamér
