Az idén már a sokadik váratlan és fizetetlen szabadnapját otthon töltő kisgyermekes szülő pedig azon gondolkodott, hogy ez más szakmák esetében hogy nézne ki. Mi lenne, ha a technika napján minden ágazati dolgozó szabadnapot venne ki, a vízszerelőtől az IT-szakemberig? Folyhat a víz, állhat a számítógép akár az életmentő műtét legkritikusabb pillanatában, nem számít. A kenyér napján a pékek pihenhetnének, a közlekedés napján minden járművet megállítanának (a mentőt is), a tűzoltók napján senki nem jönne a lángban álló házak vagy erdők védelmére, a rendőrök napján felvirradna a bűnözőknek, a színészet napján egy fia előadás sem lenne, az egészségügy napján pedig egyetlen orvos és ápoló sem nézne rá egyetlen betegre sem. Vajon elég lenne egy év ahhoz, hogy minden mesterség, minden kategória számára legyen egy szabadnap, amikor hátradőlhet önmagát ünnepelni?

Az a szülő, aki nem volt elég előrelátó ahhoz, hogy a tanügyben vagy legalább az államnál helyezkedjen el, ahol jobb munkabér, kényelmesebb munkatempó és több munkaszüneti nap jár, mint a magánszektorban, azt érezné méltányosnak, ha a különböző szakmai szabadnapokat a téli, tavaszi vagy nyári vakációra időzítenék, hogy ne csak az ő pihenőszabadsága – ami évente három-négy hétből áll, nem három hónapból, mint a tanügyben – aprózódjon el „objektív okokból”, mások miatt. Belátja, hogy ez nem dicséretes hozzáállás, de túlságosan fáradt ahhoz, hogy megint csak ő legyen megértő.

A világjárvány évében ugyanis nem volt szusszanásnyi ideje: március közepétől hirtelen rászakadt az otthoni oktatás és a megváltozott munkakörülmények minden gondja. Ő maga sem volt erre felkészülve, sem anyagilag – külön szobákkal és elegendő okoseszközzel –, sem elméletileg. Nem képezték ki arra, hogy miként legyen egyszerre a gyermekei mellett és a munkában is, és igen kevés segítséget kapott. A cégnek elég nehézséget okozott a sok hiányzással – ott ugyanis nincs fölösleges munkaerő, mint a legtöbb hivatalban –, az állami támogatásként járó 75 százalékos munkabér pedig csak a tanév idejére szólt – mikor az a tanár is megkapta a teljes fizetését, aki márciustól júniusig egy telefonhívásra sem méltatta diákjait –, és az idei vakációban még táborba sem lehetett küldeni a gyermeket.

Úgyhogy 2020-ban az volt a családi nyaralás, ha egy délután vagy hétvégén kibicikliztek vagy kirándultak a környékre: többre nem futotta, a sok kényszerű szabadnappal elfogyott a szabadság és megcsappant a jövedelem. Hétközben, amikor már csak dolgozni kellett, tanítani nem, felváltva vigyáztak a gyermekekre, és aki tehette, a bevethető nagyszülőket is befogta, nem kevés aggodalommal, mert ezt a járványügyi szakemberek tiltották. De az adójából fenntartott állam nem kínált más megoldást.

Remélte a szülő, hogy ősztől kicsit enyhül a teher a vállán, iskolába járhatnak vagy táblagépet kapnak a gyermekek, mert a – saját pénzből vett – laptopon dolgozni kellene a megélhetésért, de azzal szembesült, hogy sok pedagógus megtagadja az online óraadást. Pontos számuk nem ismert, mert a minisztérium nem foglalkozik ezzel, a tárcavezető szerint pompásan sikerült befejezni az elmúlt tanévet, az új pedig olyan remekül kezdődött – táblagépek és nyolcadikos tankönyvek nélkül, zsúfolt órarenddel, amiből már a tízperces szünet sem a diáké, ha egyáltalán bejárhat –, hogy két hét után már belefér két hosszú hétvége, egy a választások, egy az oktatás napja miatt. Kár ezen mérgelődni, a kisebbik, aki még óvodás, úgyis minden második héten taknyol, de hát ez is a szülő gondja, nem másé. Szokott lenni ősszel metodikai nap is, az is mindig hét közben, november végén már jönnek az állami szabadnapok, amelyeket sokszor meg is told a kormány egy-egy péntekkel, hétfővel, amit soha be nem pótolnak – mert ugyan ki látott nyitott hivatalt vagy iskolát szombaton.

Látott azonban valami mást: olyan kimutatásokat, amelyek szerint a romániai diákok Európa-szinten a leggyengébbek matematikában, utolsó előttiek a tudományokban és hátulról a harmadikok szövegértésben. Ezek a PISA-felmérések még a járvány előtt készültek, és vannak mások is, amelyekből az derül ki, hogy van, amiben a lista elején állunk: például korai iskolaelhagyásban harmadikok vagyunk a földrészen. Idén 800 ezernél több diák maradt ki az „online”-nak nevezett oktatási nyomorúságból – jövőbeli eredményeink tehát valószínűleg az eddigieknél is kiugróan rosszabbak lesznek, de ez a jelek szerint szintén csak a szülőt bántja.

Ő is csak magában morgolódik, esetleg egy ismerős újságírónak panaszkodik, mert nem meri zavarni azokat, akik mindezt a nagy dicsőséget megvalósították és ünneplik. A gyermekeknek ugyanis sok évük van még hátra az iskolai gályarabságból, és a szülőt nem ámítja el a gyermekközpontú oktatásról való duruzsolás.