Közös kiállításuk sem meglepő, hiszen nem először történik így jelentkezésük, valamint az sem meglepő, hogy ez a házaspár egyszerűen nem képes úgy alkotni, hogy a műnek ne lenne valamilyen eszmei, gondolati hozadéka. A Himalája csúcsa sem áll tőlük távolabb, mint az öncélú művészkedés. És ha már ezen az ünnepi órán róluk és együtt szólunk Vetró András 60. születésnapján, hozzuk közelebb kétezer év távolából a jó öreg Senecát, a római gondolkodót egyetlen idézet idejére: Bármilyen széláramlás van, csak tévelyeg az, aki nem tudja, hová akar eljutni.

Vetró András munkája

Az ő művészetük nagyon is tudatos. Itt áll az Emberijesztő, a madárijesztő változatára, Bodoni Zsuzsa pasztellje. Itt mintha a furcsa politikai szelekben suhogna a kisebbségi sorba gyömöszölt magyarság fölött az uralkodó zászló, aztán ott lebeg égbe kiáltólag eme másik, a magyar.

Hol lobog s ágál, szunnyad és fölrikolt a két zászló? Tán Pozsonyban, Galacon, Belgrádban.

Kétezerrel errébb mondja Ká­nyádi, a költő: Aki ért és megértet, egy népet megéltet.

Tiszta beszéd. Az értelmes ember megmagyarázza a maga módján az élet dolgait, azzal megélteti s élteti népét.

Az elvonatkoztatás éppen olyan sajátja mindkét művészünknek, mint amennyire céltudatos maga az élet. L’art pour l’art, tehát az öncélú, feltűnésben viszkető művészetről alig szólhatunk. De szóljon egy mondatot a nagyszerű és felejthetetlen Rejtő Jenő író: A szürreális, az olyan, akár a nő: ha szép, nem baj, hogy nincs semmi értelme.

Vetróéknál az értelem termékenyíti meg a születéstől adott tehetséget az értelmes szép megteremtéséhez. Óvatosan kérdezzük a születésnapján közénk állott és ide kiállított Vetró Andrást: vajon hálás téma-e az anyaság megképzelése háromdimenziós szobrokban? Vajon könnyű-e az anyaság s a teremtés? A választ egész sorozatban keresi maga a szobrász is. Szürreális, valóság fölötti a szivárvány, vagy egy-egy álom? Nem, csak szép.

A ’48-as szabadsághősök Vetró-féle panteonjában ott sorakoznak az oda valók, de ott van Liszt Ferenc is, ott Szabó Dezső is, akit csak alig húsz esztendeje szabad — igaz: itt halkan — idézni: ,,Minden magyar felelős minden magyarért." Itt van Kós Károly, a Trianon utáni nagy lármafás, kiáltó szavával.

Bodoni Zsuzsa egyáltalán nem kacsintva tárja elénk a Székelyföld ismert jelképeit, a szárhegyi kastélyt, a lebegő templomtornyot. A város felett nevű munkájában a szülőföld mohó birtoklásán kapjuk a festőt, miközben a pegazus száll az örök életű székelymagyar Kézdivásárhely fölött. Ennyi? Plusz a szép, ami maga az egyszeri élet.

Csoda csak az lehet, amit vérben, művészetben megélünk és átnyújtunk. A Vetró házaspár minden művében ott lelhető legfönnebb egy sánta araszra az ember és annak minden megrebbenése. És ez mind, mind úgy emberi, hogy magyar. Ez a szivárvány. Az anyaságtól, a legnagyobb titoktól Damjanichékig az emberakasztásig.

Itt A bánatos lovas, Don Quijote szoborban, féloldaltlag, és nem a szélmalomharc, nem a hiábavalóság jut eszünkbe, de inkább a mosoly, mely erő is, röptet is. Vetróék ugyanis vallják itt, Szolnokon és Gyöngyösön és Sepsiszentgyörgyön, Esztelneken, hogy erő kell, értelem, megértés és megértetés, mert azt a szikladarabot igenis föl kell vinni a hegytetőre, a csúcsra. Ez van!

Ha van a látogatók között püspök vagy bármilyen felekezetű pap, adja áldását a házaspárra, művészetükre, önnön és népük jó sorsára, mert magam költő lévén, s abból is a magyar fajtából, a pusztába kiáltókéból, csak örvendezhetek. Ők engem fölemeltek itt a saját magasságukig, innen a bizalmam, melyet terjesztek országnak-világnak, jászoknak, kunoknak, magyaroknak s nem magyaroknak.

(Elhangzott Vetró András és Bodoni Zsuzsa szolnoki tárlatának megnyitóján)