A kulturális emlékezésnek mindig identitásképző és erősítő szerepe van egy nemzeti közösség életében. Fel kell mutatnunk olyan személyeket a múltunkból, akiknek életútja, helytállása egy adott történelmi korban példamutató lehet közösségünk számára. Dancs Árpád legutóbb megjelent könyve éppen erre vállalkozik: színháztörténeti munkája hiánypótló, a kétszázötven oldalnyi terjedelmű vaskos könyv harmincöt fejezeten át felsorakoztatja a sepsiszentgyörgyi színház első harminc évének résztvevőit, legyenek azok „befutott” vagy éppen kevésbé ismert színészek, színházigazgatók, díszletesek, kellékesek, hang- és fénytechnikusok, ügyelők stb. Az életrajzok nem hideg, lexikonszerű címszavak tömkelegei, hanem szórakoztató olvasmányok, és az olvasó önkéntelenül is rácsodálkozik, hogy a színházalakító személyiségek köztünk éltek és élnek itt, ebben a városban, és a nehéz Ceaușescu-rezsim alatt is tették a dolgukat.

Minden egyes művész életrajzát az illető színész vagy rendező kiemelkedő alakításán keresztül tekinti át a szerző, így újból felszínre és köztudatba kerülhetnek olyan jeles előadások, amelyek meghatározták a színház művészi irányát és egyben megváltoztatták a színházi formanyelvet. 

Dancs Árpád háromévnyi folyamatos, kitartó, szenvedélyes munkával kutatta fel és tette közkinccsé azokat a dokumentumokat és fényképfelvételeket, amelyek eddig levéltárak mélyén, színházi archívumokban, könyvtárakban, színészek magánlakásaiban porosodtak.

A szerző roppant jó kommunikátor, könnyen szót ért az emberekkel, és ez a könyvén is nyomot hagy. Közel ötven embert kutatott fel, akik szóbeli adatközlésekkel (elbeszélt történelem, angolul: oral history) járultak hozzá a könyv létrejöttéhez. Külön érdeme a kiadványnak a vizualitása, ugyanis a megjelenített dokumentumfotók nem mellékletben kaptak helyet, hanem a könyv korpuszának szerves részét képezik, alátámasztva a leírtakat. 

Anekdoták, tréfás történetek is helyet kaptak e munkában, bizonyságot téve arról, hogy nem egy „száraz”, akadémikus művet vett kézbe az olvasó. Ezekben a történetekben felsejlik színészeink emberi oldala, nehézségeik, sokszor kilátástalan helyzetük. Volt olyan művészünk, akit románellenességgel vádoltak, eltiltották a színpadtól, és egy konzervgyárban kapott munkát (Visky Árpád). Volt olyan színészünk, aki előadás közben szó szerint felgyújtotta a színpadot játékával (Zsoldos Árpád). Volt olyan rendezőnk, aki a kutyáját Kováts Dezsőnek nevezte azért, mert az azonos nevű színházigazgató feljelentette a Szent Johanna-előadás próbája után véletlenül ottfelejtett rendezői példány miatt, amelyben le volt írva, hogyan lehet elvonni a cenzúra éber figyelmét bizonyos jeleneteknél (Völgyesi András). 
További érdekesség, hogy vidéki kiszállások alkalmával csak este kilenc, fél tíz után tudták elkezdeni az előadást, mert meg kellett várni, hogy az emberek befejezzék az állatok fejését, ellátását (Veress László emlékei szerint).

A könyv teljességre törekszik, ezért a színház művészei és személyzete munkásságának bemutatásánál nem elégszik meg az általa kijelölt és vizsgált időhatárral (1947–1978), hanem tovább folytatva felvillantja az illető művész 1978 utáni jelentősebb előadásait, teljesítményét is. A mű nem kritikai kiadvány, nem értékel, nem bírál, csak felmutat értékeket, személyeket, korszakokat és dokumentumokat. Teszi mindezt olvasmányos stílusban, történetekkel tarkítva. 

Ezt a könyvet nem könnyű letenni, mert folyamatosan magával ragadja az olvasót. A sok fotó, dokumentum, a történetek, az ízléses kivitelezés, ahogy szinte megelevenedik lapjain a sepsiszentgyörgyi színházi múlt. És ez a miénk. A színházi szakmáé, de elsősorban a színházszerető közönségé. Várjuk a folytatást, mert bizonyára és remélhetőleg lesz.

* Dancs Árpád: Az én színházam – a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház első 30 évének képes története. Szerzői kiadás, 2020, Sepsiszentgyörgy