Valahogy úgy vagyunk múltunk egy-egy jelesebb eseményével, hogy tudunk róla, aztán elfelejtjük, aztán egy kicsit megint a figyelem középpontjába kerül, majd újra belesimul a homályba. A roskoványi ’48-as emlékmű most épp ez utóbbi két állapot közt várja sorsa további alakulását: egyelőre védett helyen várja a restaurálást, hogy majd jövő nyáron közterületen állíthassák fel. Avatásának 170. évfordulóján.
Ha valaki esetleg utánaszámol, 2021 előtt százhetven évvel 1851-et írtak. Akkoriban, a neoabszolutizmus korában, az 1848–49-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban inkább a megtorlás volt a jellemző, semmint az emlékállítás. Haynau rémuralma pontosan máig sem ismert számú – a történészek 120–150 főre teszik az ítélet alapján kivégzettek számát – honvédtiszt megöléséhez vezetett, a Bach-korszak önkényuralma olyan brigantikat szabadított az amúgy is megfélemlített népre, mint Háromszéken a hírhedt Kovács kapitány, akinek egy névtelen (és bizonyítatlan!) feljelentés is elég volt ahhoz, hogy bárkit meghurcoljon. Ilyen körülmények között állították fel Magyarországon az első 48-as emlékművet – törvénytelenül, természetesen, titokban, és mégis provokatívan.
Miklós cár csapatai 1849. június 15-én lépték át a magyar határt a mai lengyel–szlovák határ közelében, Szepesófalunál, hogy dinasztikus segítséget nyújtsanak a Habsburgoknak. Öt nappal később került sor a mintegy tízezres cári sereg és az alig kétezres, jórészt lengyel önkéntesekből álló magyar véderő közti összecsapásra, a honvédek megpróbálták feltartóztatni a többszörös túlerőben levő oroszok előrenyomulását, az éj beálltával azonban vissza kellett vonulniuk. Hátrahagyott sebesültjeiket a kozákok felkoncolták, velük a roskoványi csata áldozatainak száma kétszázra emelkedett.
Az ő emlékükre állíttatott 1851-ben egy kőoszlopot Desewffy Gyula Mór korábbi honvéd hadnagy Bánó József földbirtokos, későbbi országgyűlési képviselő birtokán, a Héthársot Kisszebennel összekötő országút mellett: az emlékművet titokban, éjjel állították fel, de jól látható helyen. Ez volt az első honvédemlék Magyarországon, a kőoszlopra csak egy dátum, az 1849 júniusában a benyomuló oroszokkal vívott csata napja volt rávésve. Igazi felirata rejtve volt a vizslató, mindenben a Habsburg-ellenesség nyomait kutató szemek elől. Az oszlop egymásra illesztett, faragott kőtömbökből állt, az egyik elem tetejére volt ráfaragva: Az elesett honvédeknek, a felirat a ráhelyezett kő takarásában láthatatlan maradt.
Az egykori Sáros vármegyeiek szerencséjére náluk nem garázdálkodott egy Kovács kapitány, hiszen az emlékmű ott maradhatott hosszú ideig az országút mellett, a később még kitettebbé vált helyen, ugyanis az úttal párhuzamosan 1873-ban vasútvonalat építettek, egyik megállóhelyét pedig az emlékmű közvetlen közelében létesítették. Nem ez volt az oka azonban, hogy később mégis elköltöztették a kőoszlopot: a lapályból messziről látható helyre, egy közeli domb tetejére szállították át, ahol a csata 50. évfordulóján immár ünnepélyesen fel is avathatták a felújított, s ezúttal négy sarokkővel kerített, lánccal övezett emlékművet. Ekkor mondott beszédében Bánó József a roskoványiakra bízta az emlékmű megőrzését.
Ők pedig ígéretüknek eleget is tettek. Az 1918-as cseh bevonuláskor az emlékművet ismeretlenek ledöntötték, összetörték, darabjait a helyiek – szlovákok! – elásták. Nem túl mélyre, hiszen nem az volt a céljuk, hogy örökre eltüntessék, csupán annyi, hogy jobb időkre várva átmentsék. Hogy az elrejtés helyét adták-e tovább a roskoványi szlovákok apáról fiúra, akár a kézdivásárhelyiek a Gábor Áron-ágyú esetében, nem tudni, de hogy a 20. század során többször is próbálkoztak – sikertelenül – megtalálásával, az bizonyos. Valamikor, talán az 1990-es években, valakik mégis ráakadtak, a legfelső kőelemről a földet lekaparták, majd az egészet úgy hagyták. És helye ismét feledésbe merült.
Van egy civil szervezet Szlovákiában, Sine Metu Polgári Társulás a neve (a latin kifejezés félelem nélkülit jelent, ismerve a jelenlegi felvidéki állapotokat, nem ok nélkül választották ezt a nevet), mely a mai Szlovákia területén található régi magyar emlékek felkutatását tűzte ki céljául. Az első ’48-as emlékmű helyét is megpróbálták felderíteni, a drónfelvételen a domb sűrű növényzete közt egy kis tisztásra lettek figyelmesek, melyen a kökénybokrok és gyom közt faragott kődarabokat véltek látni. A helyszínen pedig megbizonyosodhattak: amit már mindenki elfelejtett, a roskoványi emlékművet találták meg.
Egy október végi napon aztán megszervezték a mentést: néhányan csákányokkal, lapátokkal néhány óra alatt kiásták a kőelemeket a földből, ekkorra időzítették a darus teherautó odaérkezését, mely sietve felrakodta a többmázsás köveket, majd el is hajtott a helyszínről. A sietségnek amúgy oka volt: náluk is, akárcsak nálunk, igen nehezen lehetne megmagyarázni a hatóságoknak az emlékmű kiszabadításának történelmi jelentőségét.
Az 1851-ben felállított első magyar honvédemlék darabjai most a Sine Metu gombaszögi bázisán felújításra várnak. A történetnek igen szép vége kellene legyen: a teljesen szlovákok lakta Roskovány polgármestere megígérte, a faluban központi helyet biztosít a hányatott sorsú emlékműnek. Másodszori avatását jövő nyárára tervezik.
A történelmi megbékélést ilyen kis gesztusokkal is el lehet kezdeni.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
