A szegény olténiai családból származó fiatalember már 14 esztendősen, 1932-ben belépett a kommunista pártba, nézetei miatt pedig a két világháború közötti – és a háború alatti – Romániában számos meghurcoltatás érte őt. Ceaușescu a 30-as és 40-es években gyakran került börtönbe, ahol hasznosnak bizonyuló ismeretséget kötött a romániai kommunista mozgalom legjelentősebb képviselőivel, köztük elődjével, Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel is. Ennek köszönhetően a politikus előkelő pozíciókba került a második világháború után kiépülő pártállamban, így 1947-től mezőgazdasági-, 1950 után honvédelmiminiszter-helyettes lett, időközben pedig – a főtitkár mögött – egyre inkább őt tekintették a párt második emberének. Ceaușescu aztán Gheorghiu-Dej halálát követően, 1965 márciusában megörökölte a pártfőtitkári széket, hatalmát pedig oly módon konszolidálta, hogy 1967. december 9-én átvette az államtanács elnöki tisztségét is.

Meglepően hangozhat, de Ceaușescu 1965 táján meglehetősen népszerű politikus volt, akinek szabadabb nézetei, a szovjetektől független külpolitikai elképzelései Gheorghiu-Dej idején még reménnyel töltötték el későbbi „alattvalóit”. Hatalomra jutása után ez az optimizmus egy kis ideig megmaradt, ugyanis Ceaușescu – például a cenzúra enyhítésével – csökkentette a pártállami nyomást, másfelől pedig – nacionalista szólamokkal és a Szovjetunió elleni határozott fellépéssel – nagy ívű külpolitikába kezdett.

Ezzel Románia gyakorlatilag befejezte az aktív részvételt a Varsói Szerződésben, 1968-ban pedig Bukarest elítélte a csehszlovákiai bevonulást. Ceaușescu merész húzásai révén Románia előtt hatalmas mozgástér nyílt, ugyanis a Szovjetuniótól eltávolodó távol-keleti szocialista országok – Kína, Észak-Korea – és a nyugati hatalmak egy­aránt értékes tárgyalópartnert és komoly lehetőségeket láttak az országban, mely elsősorban Ceaușescu nyugati kapcsolataiból profitált, hiszen abban a reményben, hogy a román vezető szétfeszíti a szocialista blokkot, olyan politikusok ültek vele tárgyalóasztalhoz, mint Jacques Chirac, Richard Nixon vagy Anvar Szadat egyiptomi elnök.

A diplomáciai eredmények gazdasági téren is sikereket hoztak, hiszen azoknak köszönhetően Románia – elsőként a szocialista blokk államai közül – 1971-ben belépett a GATT-ba, majd tagja lett az IMF-nek is, mely szervezettől a hetvenes években több mint 13 milliárd dollár kölcsönt vett fel. A külön­utasság egészen 1989-ig Ceaușescu külpolitikájának alapját képezte, ez pedig többek között abban is megnyilvánult, hogy Románia a hatnapos háború után is jó viszonyt ápolt Izraellel, illetve, hogy – Jugoszlávia és Kína mellett – nem volt hajlandó bojkottálni az 1984-es Los Angeles-i olimpiát.

Bár az 1966. évi abortuszellenes rendelet és a Magyarországon Ratkó Anna nevéhez fűződő népesedéspolitika már utalt a diktátor brutális kormányzási stílusára, az igazi ceaușescui éra az 1971. esztendővel kezdődött meg. Ebben az évben a román államfő látogatást tett a Távol-Keleten, és a jelek szerint olyannyira nagy hatást gyakorolt rá a Kim Ir Szen-féle dzsucse ideológia, valamint Mao kulturális forradalma, hogy ő is a Szovjetunióval szembekerülő elvtársak útjára lépett. Az 1971. júliusi tézisek neo­sztálinista és erőszakos nacionalista fordulatot hoztak, amit a cenzúra szigorodása, a titkosszolgálati terror és a növekvő önkény mellett később a nevetségességig fokozott személyi kultusz jellemzett. Ceaușescu saját tervei és vágyai alapján, a realitások és következmények teljes figyelmen kívül hagyásával kormányozta az országot, erre a legékesebb bizonyítékot a Románia által felhalmozott államadósság lefaragása szolgáltatta.

A diktátor elhatározta, hogy országa minden erőforrását ezen „szent cél” érdekébe állítja, aminek következtében az állam a nyolcvanas években hihetetlen erőfeszítéseket tett exportteljesítménye növelésére. Ceaușescu gazdaságpolitikája hamarosan odáig vezetett, hogy az elsőrangú termőfölddel rendelkező ország polgárai gyakran még az alapvető élelmiszereket is nélkülözték, az adósság elleni harc és a rohamosan növekvő népesség pedig együtt nyomorba döntötte az országot. Románia 1989 nyarán – Ceaușescu bukása előtt fél évvel – végül teljesítette a diktátor által kitűzött tervet, ugyanakkor ezért hatalmas árat kellett fizetnie. Az exportmaximalizáláshoz hasonlóan önkényes és erőszakos volt az 1988-as „településszisztematizálási terv” is, mely lerombolással fenyegette a falvak – köztük erdélyi magyar települések – jelentős részét.

1988 körül már világosan látszottak a Ceaușescu uralmát később elsöprő vihar első jelei, aminek fő okait az 1978 után átszervezett Securitate által keltett terrorban és a diktátor korlátlan személyi kultuszában lelhetjük. Január 26-a, a politikus születésnapja hamarosan nemzeti ünnepé vált Romániában, miközben Ceaușescu fényképei, szobrai meghódították a köztereket és a középületeket, elnöki reprezentációja a koronás uralkodókét is felülmúlta. A diktátor megalomániájáról – korábban felsorolt intézkedései mellett – Bukarest városa is híven tanúskodik, ahol 1965 és 1989 között egész háztömböket dózeroltak le azért, hogy Ceaușescu ízlésének megfelelő épületek kerüljenek a helyükre.

Ceaușescu már-már kényszeres módon ügyelt előnyös megjelenésére, ami azt eredményezte, hogy rendre a negyvenes éveiben készített fényképek láttak róla napvilágot, más esetekben pedig ügyelni kellett arra, hogy alacsony termete észrevétlen maradjon. A kultusz persze nem csak az övé volt: felesége, Elena is központi szerepet játszott a hivatalos propagandában, miután – kémikusként – Ceaușescu révén ő lett a tudományos élet első embere. A „Kárpátok géniuszát” és nejét a sajtó nap mint nap az egekig magasztalta, a háttérben pedig a Securitate felügyelt arra, hogy a diktátor kultuszát „kellő lelkesedéssel” ápolják.

Az 1989-es év rendszervál­tozásai, a szocialista blokk össze­omlása következtében azonban Ceaușescu hatalma is lehanyatlott, végül erőszakkal távolították el Románia éléről. A decemberi forradalomban karácsonykor egy rögtönítélő törvényszék határozata nyomán a Ceaușescu házaspárt kivégezték.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)