Közösséget szervező és építő emberként a Váradi József Általános Iskolában oktató Péter Kinga sokféle tevékenységbe bekapcsolódott az évek során. Mielőtt anya lett, kereste azokat a lehetőségeket, közösségeket, ahol többet tehet, aztán édesanyaként már kettős lett a motiváltsága: olyan közeget keresett, amely gyermekei számára is éltető, megtartó és közösségi élményt is ad. Így kerültek a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezetéhez, ahol másfajta látásmód, emberi megközelítés érvényesül – állítja. Azt szerette volna, hogy gyermekei észrevegyék a másságot, akár a szegény sorban lévőket, akár a fogyatékkal élőket, „fontosnak tartottam, hogy lássák ezeket, legyenek erre érzékenyek emberileg, társadalmi közegükben is” – mondja.

A gyermekek által került kapcsolatba a plébánián a hittanórákkal, s amikor azt érezte, szükség van rá mint emberre, valami mást, többet tud nyújtani annak a közösségnek, akkor saját tevékenységeivel vett részt a munkában. Egyesülete munkája saját tanítványai­val teljesedett ki, nyári vagy kézművestáborokat szerveztek, közben pedig arra törekedett, hogy minőségi rendezvényeket biztosítson a különböző rendezvényeken. „Jó érzés volt, hogy eleinte utat kellett törni, hogy bemutassam magam, s ez a munka mostanra megtérült, felkérik, meghívják az Ispiláng Egyesületet különféle programokra, és jólesik, hogy pozitívan láttamozzák a munkánkat. Nekem ez éltető erő: fontos, hogy tevékenyen legyek jelen a társadalomban” – szögezi le.

Kibújni a csigaházból

Az előző bő fél év megváltoztatott mindent, ami a mindennapokban, az életünkben természetesnek számított. Hogy lehet ilyen körülmények közt mégis kapcsolatban maradni a gyermekekkel, tevékenységeket szervezni, dolgozni? – faggatom Péter Kingát. Kissé szomorúan válaszolja, hogy a korlátozások derékba törték és meg is akadályozták a tevékenységeiket, s szinte két hónapig megállásra késztette őket, ám mindig reménykedett, hogy hamarosan véget ér ez a furcsa állapot. „Amikor ráébredtünk, hogy ennek a helyzetnek koránt sincs vége, megoldásokat kezdtünk kutatni: online felületen léptünk kapcsolatba a gyermekekkel, megoldandó feladatokat tűztünk ki, hogy legyen valami, ami ösztönzi őket, hogy a foglalkozásokba bekapcsolódjanak, a máltás gyermekeinkkel heti egy alkalommal »találkoztunk«, de ez még mindig messze állt a személyes kapcsolattól. A nyáron életem első online táborában is részt vettem, ahol mozgássérült fiataloknak próbáltam kézműves-tevékenységeket közvetíteni. Úgy végeztük a feladatokat, hogy mellettünk volt egy fogyatékkal élő fiatal, aki az utasítások alapján elvégezte a munkafolyamatokat, és elkészültek a termékek” – sorolta. Elismerte, nagyon idegennek érezte, eleinte teljesen elutasította, ki akarta zárni az életből az online időszakot, személytelennek tartotta. „Úgy véltem, nem tudok ebben a helyzetben eleget tenni. Viszont a visszajelzésekből azt tapasztaltam, fontos az, hogy kapcsolatban legyünk a gyermekekkel, és olyan jó volt látni, hogy kipróbáltak bizonyos technikákat, jó volt, hogy ötletet adtunk. Ekkor eszméltem rá, lehet, ha bebújok a csigaházamba, és elutasítom ezt a munkaformát, nem lesz elegendő, továbbra is azon az úton kell maradnom, amelyet a magaménak vallok: közvetítsek valami értékeset, akár ötletként is, hogy a gyermekek egyáltalán érezzék, mellettük vagyunk. Ez adott erőt továbblépni” – fogalmazott.

Átértékelődött a közösségi lét

Arról is beszélgettünk, hogy egy félszeg tanévkezdés után miként élik meg a gyermekek ezt az új helyzetet, mi a legfontosabb számukra.

„Úgy érzem, hogy ebben az időszakban ők veszítenek a legtöbbet, őket sajnálom, viszont azt gondolom, hogy a hasonló korosztályúak mindannyian ebben a helyzetben vannak, és az újrakezdés idején egyforma esélyekkel indulnak. Az alatt a pár hét alatt, amíg együtt voltunk, úgy szívták magukba a tudást, a közösségi élményt, mint korábban talán soha. Az együtt töltött idő annyira értékessé vált, hogy már várták a következő hétfőt, hogy újra találkozhassunk” – mesélte Péter Kinga. Most harmadikos az osztálya, és azt érzi, átértékelődött a közösségi lét, a tudásmennyiség, a tudásszomj, ami ezekben a gyermekekben volt. A szülők közben érdeklődtek, biztosan tudják-e tartani az iramot, ő meg úgy gondolta, addig kell kiaknázniuk a lehetőséget, az együttlétet, amíg lehet. Nagyon jó ütemben tudtak dolgozni, a gyermekek vevők voltak az együtt töltött időre, annyira értékelték a közösen elöltött időszakot, hogy ebből tud töltekezni most is. „Rájuk nézek, és elmondom nekik: eljön az az idő, amikor újra együtt tudunk lenni, de most kitartás, végig kell jutnunk ezen az időszakon is! Próbálom értékelni minden hétvégén a munkájukat, hozzáállásukat, az elvárásaimat is úgy próbálom alakítani, hogy érezzék: minden erőfeszítésükért büszke vagyok rájuk. Most az a fontos, hogy jelen vannak, és magukhoz mérten próbálnak dolgozni, helytállni. Amíg nem tudok ott lenni mellettük, megveregetni a vállukat, azt mondani, hogy ez ügyes volt, vagy helyreigazítani azt, amit esetleg helytelenül oldottak meg, addig úgy gondolom, hogy az »ejnye-bejnye« nem helyénvaló. Tanítóként azt érzem, most fenn kell tartanom az érdeklődésüket, minél több pozitív visszajelzést kell közvetítenem, hogy a munkavégzésükben is kitartóak legyenek” – magyarázta Péter Kinga. Szerinte a legfontosabb túlélni ezt az állapotot. Pedagógusi elvárásait alábbhagyta, s előnybe helyezte, hogy emberileg tudjanak megmaradni, mert fél attól, hogy nagyon sok gyermek magára maradt, mert a szülők esetleg dolgoznak, ám nekik a feladatokat el kell végezniük, s nem biztos, hogy a munka miatt a szülők kellő időt, figyelmet tudnak rájuk fordítani. „Ha itt lennénk, naponta találkoznánk, akkor lehet, hogy teljesen másként élnénk meg ezt a helyzetet, akkor az elvárásaim is más mércét öltenének” – érvelt a tanítónő.

Ajándék az időseknek. Facebook / Sepsiszentgyörgyi Máltai Szeretetszolgálat

Fényt vinni a lelkekbe, otthonokba

A korlátozások ellenére Péter Kinga nem adta fel az iskolán kívüli foglalkozásait sem, az előző időszakban több helyszínen is az adventi időszakra készülődtek. A Krisztus Király-templomnál zajló tevékenységeik virtuális térbe költöztek, a napokban csomagokat állítottak össze az adventi koszorú kellékeivel, s még egy kisfilm is készült a kapcsolódó munkafolyamatokról. A gyermekek a szentmisék után kapták meg a csomagokat egy adventi gondolattal fűszerezve. „Próbáltuk érzékeltetni, hogy igen, együtt vagyunk most is, az adventi előkészületekben is. A korábbi években 150–200 gyermek kapcsolódott be ezekbe a tevékenységekbe, és örömmel nyugtáztuk, hogy a járványhelyzet ellenére vasárnap száz gyermek átvette a csomagot, mindössze kettő maradt meg” – újságolta. Hasonló előkészületek zajlottak a Máltai Szeretetszolgálatnál is: az előírásokhoz igazodva, azokat betartva a fiatalok elkészítik az adventi koszorúkat, majd eljuttatják az öregotthonokba, a magányosan élő idős emberekhez. „Ebben a helyzetben is megpróbálunk fényt vinni otthonaikba” – mondta.

Az iskolában azt tervezték, minden osztály elkészíti majd a maga adventi koszorúját, azt hitték, együtt lehetnek ebből az alkalomból, ám ezt a foglalkozást is virtuális térbe kellett kötöztetni. Az osztály képviseletében egyetlen gyermek veszi át majd a csomagot, elkészíti az adventi koszorút, amellyel valakit megajándékozhat majd – sorolja a harmadikosok tanítónője, megjegyezvén: próbálják az előkészületek lehetőségeit a helyzethez képest kiaknázni.

„Annak ellenére, hogy lelkesen készülök erre az időszakra, a lelkemben azért ott a hiányérzet – ismeri el. – Tavaly az osztályommal és családjaikkal száztízen gyűltünk össze a díszterembe adventi koszorút készíteni jó hangulatban, és ennek megtartóereje volt. Minap egy édesapa felhívott, s azt mondta: tanci, nem az maradt meg, hogy mit készítettünk, hanem az, hogy kikkel ültünk egy asztalnál és milyen jókat beszélgettünk” – meséli lelkesen, s szemében megcsillan a fény. Tudatában van annak, hogy ezt a hangulatot, a személyes kapcsolatokat nem tudják idén pótolni, ám fontosnak tartja a cselekvést, hogy a gyermekek érezzék és észrevegyék, hogy ebben a vírus uralta időszakban is történik valami jó, valami értékes.