Születésnapi beszélgetés a 75 éves Márkus Béla irodalomtörténésszel, ny. docensselAz Erdély-figyelő, sorsgondokra is néző kritikusok egyik kiválósága

2020. december 11., péntek, Irodalom

‒ Bükkaranyoson született, amelyet 1275-ben említenek először okiratokban. Meséljen, mi volt az otthonról cipelt batyuban?
‒ Szülőfalum egy hosszú völgyben fekszik, amelynek egyik vége a Bükk lábaihoz ér, a másik lenyúlik az Alföld sík területéig. A határában emelkedő – mára már, sajnos, erdő borította – földvár arról árulkodik, hogy lakott település volt jóval 1275 előtt is, de hogy ekkortájt biztosan, ezt IV. Béla századokon át hagyományozódó emlékezete őrzi.

A Márkusok tót származékok; édesanyám neve, a Máté és a közvetlen rokonság egy része, az Ambrusok viszont erdélyi eredetűek lehettek. Ez többször is felrémlett előttem! Amikor kiderült, hogy a „védjegyemnek” hitt dalomat – „Az aranyosi kiskocsmában mind csak rólam beszélnek, jó híremet, rossz híremet eleresztik a szélnek” – a nagyajtai születésű színész, Bihari József könnyezve énekelte, az „aranyosit” felcserélve, nyilván, nagyajtaira. Aztán Kilyén Ilka előadásában hallgattam a lemezén is szereplő aranyosi karácsonyi éneket, amelyet falunk szülötte, a Kossuth-díjas Bari Károly költő nem mástól, mint ángyomtól, nagybátyám feleségétől, Máté Imrénétől gyűjtött.

– Balla Zsófia mondta: „Az ember igazi otthona a gyermekkora.” Sokszor érezte, hogy jeles költőnknek igaza van?
– Furcsa lesz a válaszom: még ha ezt így éreztem volna, Balla Zsófia gondolatát akkor sem venném alapul – később kifejtem, hogy miért. A Móriczét viszont – noha nyilván színez, sarkít – igen: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” Még inkább a kolozsvári Szilágyi Istvánét, aki azt tartja, minden, ami fontos volt számára, megtörtént élete első húsz esztendejében. Mivel egy évig katonáskodtam, ezért pár hónap híján húszéves koromban kerültem az egyetemre, s szinte napra pontosan húszéves voltam, amikor megfogtam a feleségemmé lett csoporttársam kezét, nem csoda hát, hogy egyetértek a Kő hull apadó kútba szerzőjével. Nagyjából, mert a Dont huszárként látni kényszerült Édesapám hamar ezután halt meg, abban az évben, amikor három gyermekünk közül az első született.

– 1965–1970 között elvégezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet. Valóban a magyar nyelvterület egyik legjobb egyeteméről van szó, ahol híres-neves tanárok oktattak. Ön mit kapott az ősi scholától?
– Először is: barátokat. Csoporttársaim közül Ablonczy Lászlót, a Nemzeti Színház volt igazgatóját és Pálffy G. Istvánt, a Magyar Televízió sok műsort megjárt-vezetett munkatársát említem. Velük a kollégiumban nyolcan egy szobában laktunk, azokkal is szoros, többükkel a diplomán túl nyúló kapcsolat alakult ki. S akik előttünk végeztek, de hamar barátjukká fogadtak: Görömbei András, Imre László jeles-neves irodalomtörténészekké emelkedtek. Neveket sorolhatok még, azokét, akik tanáraim voltak az egyetemen, aztán, amikor a folyóirathoz, az Alföldhöz kerültem, a kollégájuk lettem. Kovács Kálmánnal, első főszerkesztőmmel kezdeném, aztán Juhász Bélával, a másodikkal folytatnám. De nem maradhat ki az embernek is nagyszerű Fülöp László s az időnként „be-bedolgozó” Julow Viktor, aztán a Szabolcsi Miklóssal az első strukturalista verselemző könyvek egyikét szerző, a diákok körében „rettegett” hírű Szuromi Lajos, továbbá a Szegedről Barta János helyére hívott professzor, később a legszűkebb baráti társaságunkat vállaló Tamás Attila sem. Vagy Dante legavatottabb tudósa, Apáczai Csere János (és a barokk stílus) monográfusa, Bán Imre. Utoljára hagytam Barta Jánost, a legnagyobb tekintélyű tudóst, a „kicsi, mérges öregúrnak” látszót, aki a Mikszáth realizmusát kiemelő Király Istvánnal éppúgy vitába mert szállni, mint esztétikai kérdésekben Lukács Györggyel. Talán mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket nyugdíjazása előtt még tanított.

– 1974-től 1993-ig dolgozott az Alföld folyóiratnál különböző beosztásokban. Milyen volt akkor a lap arcéle, mennyire lehetett „begyömöszölni” a határon túli magyar irodalmat az Aczél-féle kultúrstratégia idején?
– Három évig olvasószerkesztő voltam, ’78-tól ’90-ig főszerkesztő-helyettes, a rendszerváltást követő három évben pedig főszerkesztő. Az Alföld irodalmi és művelődési lap volt, s mindjárt, amikor eljöttem onnan, az utóbbi jelzőt átváltotta: művészeti lett. Váltott a tekintetben is, hogy már nem próbált egyensúlyozni a különböző szemléletű, stílusú alkotások között, mint korábban, amikor éppúgy közölte Németh László Harc a jólét ellen című, sokáig kiadatlan drámáját, mint az ugyancsak a hagyatékban hagyott Szénaboglyát Kassák Lajostól. A ’93 utáni, hosszú periódusról röviden, példálózva: mind zamatát, mind formáját tekintve olyan almát kínált, ami messze esett a Barta-iskola fájától.

A „gyömöszölést” illetően visszakanyarodom Balla Zsófia szavaihoz, azokhoz azonban, amelyek mintha egy elkoptatott lemezen recsegtek volna az Élet és Irodalom tavaly karácsonyi számában. Azt találta itt állítani, hogy a népiek számára az erdélyi irodalom nagyon fontos volt ugyan, eleinte azonban „kissé diktátumformában”. Hogy a másik táborban, az „urbánusok” körében hallott tudományos ismeretei szerint mikor volt ez az „eleinte”, nem derül ki, az azonban igen, hogy ki volt a diktátor, bár az megint nem, hogy meddig trónolt. „Amikor még Czine Mihály járt Erdélybe – így Balla –, ő választotta ki, hogy ez igen, az nem, ezt bemutatjuk Magyarországon, azt nem. Sütő András, Kányádi Sándor igen, Székely János, Bálint Tibor, Méliusz József, Bajor Andor alig vagy sehogy. Csak az, ami népi.” Tudatlanságra valló és bántó ez a határozottság. Egyrészt nincs tisztában azzal, hogyan ítélte meg s el a politika a „népieket”, hátráltatta jelesül Czine szakmai előrehaladását – a vádló, hiába, ajánlott olvasmányként forgathatná a Kiss Ferenc-emlékkönyvet, Végh Károly Czine Mihályról írott könyvét, főleg pedig a Görömbei András–Bertha Zoltán szerzőpáros 1983-as kötetét: A hetvenes évek romániai magyar irodalmáról. Ha fölöslegesnek tartaná rájuk pazarolni az idejét, elég lenne az utóbbi kötethez tartozó válogatott bibliográfiában népi módon szemelgetni, hogy marokszámra találjon például a népszerűségben „eleinte” Sütővel vetekedő Bálint Tiborról vagy Kocsis Istvánról szóló dolgozatokat. A diktátumozás bántó vetülete: megnevezetlenül is úgy tüntet fel műhelyeket (például az Ilia Mihály vezette Tiszatájat) és megszállott irodalmárokat (például a magának diktáló, így „diktátumformában” izgő-mozgó Szakolczay Lajost, Csapody Miklóst, Bertha Zoltánt,) mintha Czine bábként mozgat(hat)ta volna őket. Mintha a határon túli irodalmainkat szemrevételező gárda az ő köpenye alól bújt volna elő.

– Szerkesztői és tanári pályája során sok olyan emberrel találkozott, akik a magyar irodalom és társadalom hírességei közé tartoznak. Kire büszke?
– Találkozás helyett inkább kapcsolatba kerülésről beszélnék, hisz – mondjuk – Castel Gandolfóban a római Hungarológiai Kongresszus résztvevőjeként „találkoztam” II. János Pál pápával is, Orbán Viktorral pedig friss Széchenyi-díjasként egy asztalnál vacsorázhattam, s azután is beszélgethettünk. Híressé lett barátaimmal való kapcsolataimról már ejtettem szót, de szégyellném, ha elfelejteném megemlíteni, túl a tiszteleten mennyire hozzám közel állónak éreztem és tartottam (itt igazából jelen időben kellene fogalmaznom) monográfiáim „hőseit”, a szlovákiai Gál Sándort és Dobos Lászlót, a „hazai” Ágh Istvánt, a zilahi-jajdoni Szilágyi Istvánt, vagy akiknek a műveiről többször írtam: Csoóri Sándort, Páskándi Gézát. A sor Ács Alajossal folytatódhatna, a szatmárnémeti színész-direktorral, akinek a Bujorului utcai házába úgy jártunk, mintha hazamennénk. Csak így egy másik volt színigazgatóhoz, Sylvester Lajoshoz: ő kalauzolt Sepsiszentgyörgy­től Zágonon, Csernátonon át egészen Úzvölgyéig, a Kárpátok bokájáig. „Sepsiben” Farkas Árpádékhoz, Kolozsvárott Horváth Aranyékhoz sem csengethettünk úgy be, hogy ne tárt karokkal vártak volna. De Kányádi Sándor és Szilágyi István sem az ajtóra mutatott, miután bekopogtattunk hozzájuk… Marosvásárhelyt az ablakon kellett zörgetnünk, ha Sütő Andrásékhoz mentünk, akár futó látogatásra, akár Sikaszóra tartva. Innen-onnan másokat is illenék még említenem: a „távkapcsolatos” Bölöni Domokost, Gálfalvi Györgyéket, Hadnagy Gézáékat például.

– Felsorolna néhányat az elmúlt fél évszázad legjobb magyar könyvei közül, amelyekről beszélhetnek a következő évszázadban is?
– Kányádi szabadkozása jut eszembe: azt, hogy költő volt-e, lehet, csak száz év múlva mondják meg. Találgatni, jósolni én sem szeretnék, pedig az ő költészetét maradandó érvényűnek tartom. Maradjunk annyiban, hogy a listámra legalább kéttucatnyi olyan név kerülhetne, amelyet a jövő század figyelmébe ajánlanék. Köztük – ha már előzetesen, „írásbelileg” a Csipkerózsika-vita és a Demény Péterrel való szóváltásomat említette – Sütőét is, természetesen. Ami a vitát illeti, kérdésére, hogy mi volt a szellemi hozadéka, rövid a válaszom: talán az utolsó olyan eszmecsere volt, amelyik egyszerre tudott esztétikai, poétikai és ideológiai, nemzetiségpolitikai lenni, ha úgy tetszik, ontológiai, de ismeretelméleti is. Deménnyel abbahagytam az Élet és Irodalomban kezdett polémiát, mert miután a nekem címzett levelében (2019. márc. 22.) egy szóval sem tagadta, azaz elismerte, hogy meghamisította Székely János Vidám tudomány című versét (csak hogy Sütőn elverhesse a port), úgy gondoltam, ha egy pénz-, okirat- vagy kézirat-hamisítóval találkozik az ember, cselekedjék Illyés Gyula tanácsa szerint: hajoljon meg előtte – hogy ne lássa. Lehet, rosszul gondoltam, s a leleplezésén túl el kellett volna érnem, hogy fejtse ki, legalább a kortársi irodalom összefüggéseibe helyezve, amit Sütő drámáiról állít. Nevezetesen, hogy „valamikor fontosak voltak”, „a diktatúra azonban megszűnt, és valahogy kiment alóluk, ami tartotta őket”. Miközben lelkendeznem illett volna, hogy Románia elűzte a diktatúra sötét árnyait, s Erdély fölé most és immár mindörökké a demokrácia ege borul, feltehettem volna a kérdést: vajon mi tartja, tartja-e valami a hitvitázó Csillag a máglyán rokon darabjait, Székely Jánostól a Caligula helytartóját, Páskándi Gézának a Vendégségét vagy Illyés Gyula Tisztákját.

– Milyen díjat kapott eddig?
– Kölcsey-díj (1995), József Attila-díj (1997), Tamási Áron-díj (2007), Hídverő-díj (2008), Széchenyi-díj (2015).

– Befejezésül, kérem, mondjon néhány szót családjáról, hétköznapjairól.
– Említettem, hogy három gyermekünk van. No meg két ritkán látott unokánk: Málna Róza és Csongor. A feleségem Cs. Nagy Ibolya, a diploma után hivatalosan (azaz a „háztartásbeli” munkája mellett) a megyei lap kulturális rovatánál, majd a Csokonai Kiadóban, illetve a Kossuth Lajos Tudományegyetem kiadójánál dolgozott. Az 1944 után először megjelent Szabó Dezső-regény, Az elsodort fa­lu felelős szerkesztője volt, gondozta a Kányádi Sándor, illetve Szi­lágyi István munkásságáról szóló tanulmányköteteket, nem utolsósorban 1993 és 2006 között – az erdélyi kiadók dicsőségére vallóan – Sütő négy könyvét is. Kritikakötetei jelentek meg, és az utóbbi években két, az enyémhez hasonlóan az erdélyi folyóiratokban visszhangtalan maradt monográfiája – Farkas Árpádról és Király Lászlóról. Habár József Attila-díjas, az évek haladtával úgy érzem, több elismerést érdemelt volna, s elhappoltam előle egy-két jutalmat, díjat...

Székely Ferenc

Hozzászólások
Szavazás
Ön beoltatta-e magát koronavírus ellen?








eredmények
szavazatok száma 2637
szavazógép
2020-12-11: Sport - :

Szoboszlai csapata az Európa-ligában folytatja

A Bajnokok Ligája csoportkörének zárófordulójában az Atlético Madrid 2–0 arányú győzelmet aratott a Salzburg otthonában, ezzel az A-csoportban a szintén győzelmet arató Bayern München mögött a második helyen végzett és jutott tovább. Szoboszlai Dominik csapata, a Salzburg harmadik lett a kvartettben, így tavasszal az Európa-ligában folytatja.
2020-12-11: Közélet - Demeter Virág Katalin:

Földgázbevezetésre nyert támogatást Uzon

Több mint hétmillió eurós támogatást nyert el Uzon önkormányzata azon pályázattal, mely a nagyközség településeinek földgázellátását célozza. Az önkormányzat erős mezőnyben, Brassó, Kolozsvár és Konstanca versenytársaként pályázott finanszírozásra, mely révén több kilométer hosszúságú magas nyomású földgázvezeték, öt települést érintő elosztórendszer, valamint 2300 egyéni csatlakozó telepítése válik lehetővé. A kivitelezési határidő 2023 decembere.