Kő Pál: Fölszállott a páva
Azoknak az éveknek a ,,tájékozatlanjai", mi a kádári ,,legvidámabb barakk" mögött nem is sejtettük azt a véres terrort, azt az irgalmatlan megtorlást, amit a színfalak mögött a szószegő Kádár János tudtával és segédletével elkövetett a bosszúszomjas kommunista hatalom. Minderre csak az 1989-es fordulat után döbbentünk rá, de még évek teltek el, és még mindig kell telniük, hogy teljes képünk legyen a történetekről. A valószínűleg sohasem teljes kép szolgáljon emlékeztetőül...
A ,,jogi" alapokat a restaurálást kereső rendszer már korán megtalálta. Az 1956/28-as törvényerejű rendelet (tvr.) elrendeli a rögtönbíráskodást (december 11.). Ezt a statáriumrendeletet a büntetlenséget kijelentő Kádár János terjesztette elő, ami azt is jelentette ’56—57-ben, hogy ennek a törvénycikknek az alapján a katonai bíróságok jártak el, és az ítélethozatal sok esetben gyorsított volt. Másnap, hogy kétség se férjen a szándékhoz, a 32-es tvr. december 12-én kiegészíti a halálbüntetés lehetőségével. Ezután már nem volt akadálya a szándékolt vérengzésnek.
Ebben az első időszakban a katonai bíróság mintegy ötszáz személyt ítélt el, hetvenet kivégeztek. Az elítéltek egyharmada húsz év alatti fiatal volt. De ez sem volt elég. A sortüzek (Salgótarján, Miskolc, Eger) válogatás nélkül gyilkolták a békés tüntetőket. Irgalom nem volt!
1957 áprilisában letartóztatták és Budapestre szállították a romániai Snagovban raboskodó vezető forradalmár politikusokat, miután hiába próbálták bűnbánásra és a Kádár-rezsim elfogadására ösztökélni őket. Létrehozzák az ún. népbíróságot, a bosszú leplezetlen eszközét, ahol a védelemnek akár szót sem adnak. Rendeletileg teszik lehetővé a fiatalkorúak kivégzését (Mansfeld Péter kivégzését 18. születésnapja után hajtják végre). Hosszú börtönbüntetésre ítélik a munkástanácsok vezetőit és a magyar szellemi élet kiválóságait (Déry Tibor, Bibó István, Kosáry Domokos, Mérei Ferenc stb.). Évekig folytatódnak a kivégzések, még 1961-ben is (ekkor végzik ki Nickelsburg Lászlót, a Baross téri fegyveresek parancsnokát). 1958 nyarán már a szovjetek is megelégelik az indokolatlanul sok kivégzést, de Kádár még le akar számolni legfőbb politikai ellenfelével is. Nagy Imrét és társait 1958. június 16-án végzik ki, hogy a magyar nép, rövid törvényszéki tájékoztató formájában, csak másnap szerezzen róla tudomást. Ekkor magasra csap a nemzetközi felháborodás lángja, és a polgári demokráciákban ekkor veszti el hitelét a kommunista párt. Tüntetések, kilépések és szembefordulás jelzi az addig szimpatizáló Nyugat reakcióját.
Végül néhány számszerű adat: halálos ítéletet hoztak összesen 229 esetben, ebből 117 személy ellen fegyveres harcban való részvételért. Fogházra ítéltek különböző időtartamra 14 378 személyt, ebből a katonai bíróság 917-et rendes eljárással és 379-et rögtönítélő eljárással. A polgári bíróság rendes eljárással 12 350 személyt, szervezkedésért és fegyverrejtegetésért gyorsított eljárással 732 személyt ítélt el.
A kivégzettek életkor szerinti megoszlása: 42,8 százalék 25—34 év közötti, 31,8 százalék ennél fiatalabb, 15—24 éves, míg 54 éves vagy ennél idősebb mindössze 2,2 százalék, azaz a magyar forradalom, ahogy ez ismert, az ifjak (munkás és tanuló ifjak) forradalma volt, nem pedig az idős, egykori ,,kizsákmányolóké", ahogy a Kádár-terror szerette volna elhitetni.
Még az újra fellobbanó forradalomtól rettegő kommunisták aláírják Zsukov marsallal a szovjet csapatok magyarországi állomásozásáról szóló egyezséget 1957-ben, de kénytelenek általános amnesztiát adni 1963. március 21-én, feloldandó a nemzetközi elszigeteltséget és megszorításokat. Elkezdődött szovjet támogatással a ,,gulyáskommunizmus", az a látszólagos nyugalom és jólét, amelyre a tudatlan baloldali szavazók ma is nosztalgiával gondolnak vissza...