Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést… Mindketten elégedetten mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták a magtárakba. Azonban eljött az éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.
A fiatalabb azt gondolta:
„A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, mind segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát.”
Az öregebb pedig így gondolkodott:
„Öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsákkal a magaméból.”
Tervüket valóra is váltották, és mind a ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába. Reggel, amikor nézték a saját zsákjaikat, megdöbbenve látták, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak nagyon, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de másnap reggel megint ugyanannyi volt a gabona. Így ment ez napról, napra. A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a telihold fényesen világított. Így történt, hogy ahogy mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották egymást. Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel.
Megölelték egymást, a hold fénye beragyogta a völgyet és körülölelte a két embert, és azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek. Életükben nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig máig is beszélnek az emberek.
(Bajzáth Mária gyűjtéséből)