Vasbeton

Martin Crimp A többit már láttad a moziban című kortárs darabjának magyar nyelvű ősbemutatóját Botos Bálint rendezte, akinek korábbi sepsiszentgyörgyi előadása, A társadalom támaszai telitalálat volt, így nagy reményekkel ültünk be a bemutatóra, de ennek a produkciónak sajnos nem tudtunk maradéktalanul örülni.

A jelmezek a mai kort idézik, a hatalmas szürke falak nem. Varázslatos az első fény, amelyben lemásznak a szereplők ebbe a különös, föld alatti világba, mintha valahová a lélek bugyrainak legaljára érkeznének meg. És valóban: ahogy egymást követik a jelenetek, egyre súlyosabbnak és sötétebbnek érezzük a történetet, mintha egy hatalmas vasbeton tömböt tettek volna a hátunkra az alkotók.

Konkrétan kevés dolog történik a színpadon, inkább mesélnek a szereplők. A mesélés célja az elején az, hogy a közönség megismerje a történet előzményeit és a szereplőket, a végén pedig, hogy megrázzon, elborzasszon. A sok szöveg és kevés akció miatt az előadás első részében többször is vontatottá válik a történet, nem kap elég új impulzust a néző ahhoz, hogy ne kezdjen el időnként unatkozni. Pedig hibátlanul játszanak a színészek, érezzük, hogy rendezőileg is egységes, átgondolt az előadás, szép a díszlet, jó a zene. Próbáljuk megérteni, hogy mégis mi lehet az oka annak, hogy nem tud szárnyalni a produkció. Csupán az lenne, hogy egészen máshoz szoktattak minket a színes vizuális információdömpinget árasztó médiacsatornák? Vagy a bezártság hosszú hetei után valami vidámabb dologra vágytunk? Esetleg csak amiatt sántít az előadás, hogy túl sok a szöveg, túl kimérten beszélnek a szereplők? De hát minden mondat fontos információkat közvetít, méghozzá olyanokat, amiket nehéz eljátszani, csak mesélni lehet. Vagy a távolság az oka? A nagyterem hátsó soraiból képtelenség észrevenni a mimikát, azokat a finom lélekrezdüléseket, amelyek döntő fontosságúak egy ilyen jellegű előadás esetében. Persze, megértjük a járványügyi szabályokat, de hát... Miközben ezeken merengünk, egyszer csak észrevétlenül feléled, lendületet vesz a produkció, elkezdenek egyre mélyebbé és igazabbá válni a replikák. Mintha beérett volna a szereplőkben a dráma, egyre nagyobb energiákat közvetítenek.

Végül a szövegben véljük megtalálni a probléma kulcsát, és valószínűleg azért is Martin Crimp a felelős leginkább, hogy ilyen elképesztően súlyos és sötét a produkció. Talán ő is érezte, hogy nehéz lesz elviselni ezt a sok halált a mai nézőnek, azért próbálta meg kissé felhígítani, idézőjelbe tenni az eredetileg Euripidésztől ismert történetet. Ezek azonban erőtlen próbálkozásoknak bizonyultak, melyek sem könnyebbé nem teszik, sem aktualizálni nem tudják a tragédiát, inkább csak arra jók, hogy kizökkentsék vagy éppen bosszantsák a befogadót, aki olykor úgy érzi: csizma kerül az asztalra. Merthogy időnként pajzsokról, dárdákról, védelmi sáncokról beszélnek a szereplők, máskor pedig útlevélről és elektronikus fogkeféről. A nézői nevetések pontosan jelzik, hogy mi nem illik a képbe, melyek a töltelékszövegek a cselekmény szempontjából.

Valójában jó választás volt erre a társulatra bízni ezt a tragédiát, a szentgyörgyi színészek jól ráéreznek a szövegben rejlő lehetőségekre, magabiztosan jelenítik meg a nagy tragikus hősöket. Ahogy sorra feltűnnek az újabb és újabb szereplők, egyre izgalmasabbá válik az előadás, míg a végén a vak Oidipusz megjelenésénél már borsódzik a néző háta. Örömmel állapíthattuk meg ismét, hogy Botos Bálint rendező új hangokat tudott kibányászni egyes színészekből, többen is megleptek azzal, hogy nem a már jól ismert arcukat mutatták. A szerepeket illetően volt néhány túl bátornak tűnő próbálkozás is, melyek kívánnivalót hagytak maguk után. Például a Polüneikész diszlexiájának ötlete izgalmasnak tűnt, de zavart keltett a színész játékában: amikor a betegségét játszotta hitelesen, nem tudta elég meg­győzően képviselni az álláspontját, amikor pedig pontosan és a fivéréhez méltó súllyal csattantak a replikái, akkor elmaradt a dadogása. Vajon miért akarja felolvasni az érveit valaki, ha nem tud folyékonyan olvasni, vagy ha az idegesség az oka a dadogásának, miért csak olvasás közben dadog? Hasonlóképpen hamisnak tűnt a sebesült tiszt haldoklása is, ugyanazt bizonyítván, hogy ha a külsőségekre kell figyelnie a színésznek az alakításban, nehéz hitelessé tennie a figuráját. Olyan a jellege is ennek a darabnak, hogy minél egyszerűbben szólal meg benne az ember, annál őszintébbnek tűnik. Mert nem az eljátszott érzelmekben, hanem az elmesélt eseményekben bontakozik ki a tragédia. Oidipusz alakjában az a legszebb, hogy nem látjuk szenvedni, csak sejtjük, hogy mit élhet át. Nem attól válik tragikus hőssé, amit megmutat magából, hanem attól, amit nem mutat meg.

A lányok is jól játszottak, hangsúlyos volt a jelenlétük, de nem zavarták a fő cselekményszálat. Kérdés, hogy valóban szükség van-e rájuk, hogy az ő kívülállásuk tud-e híd lenni a közönség felé, vagy csupán „nem zavarnak”. Tudnak-e olyan ellenpontként működni, mely segít abban, hogy időnként levegőhöz jussunk. Úgy tűnt, hogy valójában nem kizökkenteni akarnak, hanem egyre mélyebbre tolnak bele a fájdalom tengerébe, míg végül eljutunk a nihil küszöbéig.

A zene lenyűgöző, diszkrét, mégis hangsúlyos része az előadásnak. A lányból lett kisfiú áldozatánál beleborzongunk a Bach-kantátába. Az utolsó dal olyan, akár egy mentőöv, segít kievickélni a biztonságos talajra az előadás kábulatából.

Vajon mi volt a célja a szerzőnek, amikor megírta ezt a darabot? Azontúl, hogy megráz, mit szeretne mondani? Hogy tehetetlenek vagyunk a végzettel szemben? Hogy minden rossz döntésünkért bűnhődni fogunk? Ott van ebben a szövegben a görög tragédiák fenségessége, nagysága, de mintha nem emelné a lelkünket, hanem nyomná lefelé. Nézem az előadás plakátját, s mintha egy levágott fejet látnék benne, továbbá börtönt és vasbetont. De hát időnként süt a nap, nevetni is szoktunk, egyes emberek békében élnek, halnak. Kinyitottak a színházak, itt van a koronavírus elleni oltás. Tudjuk, hogy nekünk még nem jut, de egyeseknek igen. Valahogy ez hiányzott az előadásból.