Pápai Gábor: Mi a véleményed azokról, akik kint maradtak?
Tompa Károly: Én megértem a félelmüket azoknak is, akik kimentek, mert többen a katonai csoportnál vagy a politikai csoportnál dolgoztak, és ismerték korábbról az ÁVO módszereit. Nemrég egy vendégprofesszor oktatott itt, nálunk, és ugyancsak a Kisalföldben jelent meg egy interjú vele. Abban ő elmondja, hogy ha itt maradnak, halál, üldöztetés és börtön várt volna rájuk. Mondjuk, nem valamennyire, aki kiment, de három-négyükre bizonyára igen.
Mint ahogy Hun Lászlónak, akit az akkori munkástanács elnökeként bíróság elé citáltak, a bányamérnöki oklevelét sem engedték megszerezni. Robbantómesteri és egyéb tanfolyamra viszont elengedték. Vájárként élte le az életét, és úgy ment nyugdíjba. Csodálatos akarattal, teljesen mellőzve csinálta végig az életét. Pedig őt jóformán tudtán kívül választották elnöknek, és nem vett részt az itteni, úgynevezett eseményekben. Mert ezek nem voltak szervezett események. Az egyetem akkori igazgatója, akit a párt a tenyerén hordozott, a párttól mindent megkapott, 180 fokos fordulattal átállt a másik oldalra. Az amnesztia időszakára több oktató hazajött. Az egyik oktató például február elején telefonált a svájci ismerősétől, hogy mi van odahaza, hogy hazajöhet-e, mert azt hallotta, hogy a Széchenyi téren a volt nagy tűzoltómedencékben hullahegyeket temettek el, igaz-e ez. És amikor meggyőzték telefonon, hogy mindez nem igaz, akkor hazajött, és hozta a családját. Vagy a másik tanár, aki január elején ugyancsak telefonos érdeklődés után jött haza, persze, egy kicsit félve, hogy a kimenetel miatt bántódás éri. De senki meg sem kérdezte, és semmi bántódásuk nem lett.
— Még egy ’56-os kérdés: te hogy láttad a kópházi védelmi vonalat? — Alig használható kézifegyverrel voltak csak ellátva. — De a szándék mégis megvolt! — A szándék csak olyan mértékben volt meg, hogy ha lőnének, emberéletet oltanának ki az orosz fegyverek, akkor ne legyenek esélytelenül. De semmi szervezett védelmi program nem volt. Egyetlen, a határőrségtől szerzett üteg állt fel Kópháza előtt, az egyik árokparton, de abból is kivette a hozzáértő tüzér hadnagy az ütőszeget, tehát az egy hasznavehetetlen fegyver volt. Úgy jöttek az akkori lakásom felé, a Madách utcában a hallgatók, kézifegyverrel a kezükben, és mentek a Szent Imre-kollégium irányába. Az orosz katonák nem vették el tőlük a kézifegyvert, amit aztán úgy dobáltak el a botanikus kertben. Napokra rá szedtük össze és adtuk át a határőrségnek az itt maradt fegyvereket. Tulajdonképpen így zajlott le emlékezetem szerint november 4-én Sopronban az úgynevezett pánikszerű kirohanás. Semmi sem kényszerítette a hallgatóságot, illetve megmondom őszintén, egy kicsit negatív hatással volt az, hogy az akkori igazgató 180 fokos átállásával, példájával biztatta a diákságot. — Itt viszont meg kell kérdezni: automatizmus volt-e, hogy az említett egyetemi igazgató, Roller Kálmán helyére Magyar János került? — Magyar János tulajdonképpen helyettese volt, illetve mint akadémikus jogot vindikált magának, hogy átvegye a főiskola irányítását. Tulajdonképpen azért nem volt túlságosan predesztinálva erre a beosztásra akkor, mert ő november 4-én nem is volt Sopronban. Akadémiai ügyekben Pesten tartózkodott. De mégiscsak érdeme az, hogy az egyetem értékeit lezáratta egy tanári csapat segítségével, és az idegeneket eltanácsolta az egyetem területéről. — Kik voltak ezek az idegenek? — Nem lehetett kinyomozni. Lehet, hogy soproniak voltak, de vidékiek is lehettek. Például ebben a laboratóriumban, ahol most beszélgetünk, Magyar János kíséretében benyitva láttuk, hogy tíz-tizenkét ember puskával, sőt, egy-két géppisztollyal feküdt az ágyakon. Megkértük őket, hogy távozzanak. A fülük botját sem mozdították, erre rájuk zártuk az ajtót. És ahogy körbementünk az épület körül, akkorra már kinyitották az ablakokat, kiugráltak, és fegyvereikkel együtt eltűntek. Ma sem tudom, sem én, sem Magyar János kinyomozni, hogy kik voltak ezek az emberek. Tehát ilyen ismeretlen csoportok vágódtak be az egyetemre, mint ahogy az úgynevezett ,,legendás" Pista bácsi is, aki katonailag irányította itt a ténykedéseket, ma sem tudja senki megmondani, ki volt az a Pista bácsi. Másnap lassan elindult a normális menet, jártunk be dolgozni, elkezdtük az oktatást. Napirendre tértünk a dolgok fölött. Utána részt vettünk az FM által kiküldött igazoló-, illetve tényfeltáró bizottság munkájában.
