Ritka együttállás s nem mindennapi lehetőség egy kisdiáknak. Ám tavaly, amint olvadni kezdett a hó és véget ért az első igazibbnak nevezhető síszezon, Annácska azt tapasztalhatta, mint bárki más, hogy ez az átkozott koronavírus átrendezi az ő életét is, mint bárki másét. Közel egyévnyi felfordulás, vágyakozás és várakozás után hétfőn végre izgalommal leste azt a pillanatot, amikor újra elindulhat Sugásfürdő felé, s nekilendülhet első idei sízős kalandozásának. A tavalyi felszerelése nagy részét kinőtte, a sisak rendben, a nadrág még éppen jó, de a kedve, az töretlen.

Szüksége is volt a felfrissülésre, mert az elmúlt időszakban minden másképp történik, mint eddig: szeretett tanító nénijét és osztálytársait csak a számítógép képernyőjén láthatja naponta pár órát. Nem panaszkodik, csak elvétve, mikor már nagyon elege van, ám valójában, mint minden gyermeket, őt is erősen megviseli a bezártság és az elszigeteltség. Ritkán mondja, de mérhetetlen hiányérzettel él. Ennek ellenére teszi a dolgát, tanul, figyel a képernyő előtt, s várja, hogy bár egy-két kis cimborájával olykor igaziból is találkozhasson, ne csak virtuálisan. Valójában ezért örül a hétfői sízős napnak is, mert másokkal is találkozhat, kis szerencsével jó levegő, mozgás és mosoly egyszerre keveredhet e délután, élmények sokasodhatnak eme élménytelen, sivárabb időszakban.

És végre megérkeznek Szentgyörgy kis síparadicsomába, Sugásfürdőre. Noha hétfő délután és háromnegyed öt, tehát nem hétvégi a zsúfoltság, a hely mégis telített, alig tudnak megállni, alig találnak egy kis helyet, ahová beszoríthatják az autót. Tavaly ilyesmi soha nem fordult elő, szellős és élhető volt e hely, persze, közismert, már szinte unalmas is kimondani, a mostani tömeg az eddigi bezártság, a korlátozottság számlájára írható… Annácska legfennebb csak sejtheti, hogy hetekig, hónapokig tartó otthonülés után érthető és természetes az emberek igénye, hogy szabadba vonuljanak, mozogjanak, sportoljanak. Azt sem igazán tudja, hogy ebben az időszakban felértékelődik minden közeli hely, minden zsebkendőnyi terület, ahol lélegezni, gyalogolni, szellőzni lehet, s ez az irányvonal még a vírus remélt végelgyengülése után is állandósulhat. Annácska csak egyszerűen örül a zöldnek és a fehérnek, az erdőnek és a dombnak, a hegynek és a fának anélkül, hogy igazából tudatosulna benne ezek sajátos, felbecsülhetetlen értéke. Nem is csoda, hiszen ő még csak egy világra eszmélő másodikos kisdiák, s az értékek említett halmazát mások, nála korosabbak sem igazán becsülik. És Annácska azt sem tudhatja még, hogy Sugásfürdő sem csupán a felhőtlen örömök, a kikapcsolódás helyszíne, pár száz méterre a sípályáktól emberek dolgoznak az erdőben, kemény téli fagyban, kikre társuk tűz mellett melegedve vár, s amikor az alkonyatban végre felbukkan a visszatérő erőgép, a behemót erdei traktor, csak akkor bizonyosodhatnak meg, hogy vége a napnak, a megfeszített, embert próbáló munkának. De a várakozónak még a hideg ellenére is van ideje egy jó szóra, s mondja is az arra járónak, ne aggódjon, ne húzódjon félre a nagy hóba, a sofőr biztosan észreveszi, mert járműve ki van világítva, mint egy karácsonyfa.

Annácska eközben tavalyi mozdulatait próbálja előcsalogatni, kis bemelegítés, egy-két bizonytalanabb lesiklás után már szinte onnan folytathatja, ahol a múlt szezon végén abbahagyta. Most átázik a kesztyűje, kissé megdermed a keze, de melegedni indul, időközben elveszíti síbérletét. Aztán száraz kesztyűt húz, s folytatja a lesiklást a nagy hidegben, hősiesen. Annácska, akárcsak hozzá hasonló társai, valójában kis hősök, a sípályán és nem csak ott, hősök, akik bírják a hideget és az iramot, s minduntalan alkalmazkodni próbálnak a megváltozott körülményekhez. És természetesen várják, hogy újra együtt lehessenek, hogy újra az egész osztály jöhessen sízni Sugásfürdőre, a szeretett és módfelett hiányolt tanító nénivel együtt. És amíg ezekre és hasonlókra gondolhat, hirtelen ott, az esti félhomályban Annácska észreveszi a felvonónál a tanító nénijét. Pár pillanatig láthatja csupán, nem tudja megszólítani, nem tudja magához ölelni, hamar eltűnik a hegyoldal sötétjében, ám Annácska boldogabb, mint lesiklás közben, s mondja örömmel, neki az is elég volt, hogy láthatta…