Ez történt most harminc éve Sepsiszentgyörgyön, a Lótéren, déli egy órakor, amikor az iskolákból sereglettek haza a kicsik, nagyobbacskák. A román fejedelem, Mihály Vitéz szobránál (hogy annak mi köze volt s van Sepsiszentgyörgyhöz, nem lehet tudni) az állambiztonság – köznyelven Szekuritáte – robbanóanyaggal töltött táskát? szatyrot? valamit helyezett el, azt távrobbantotta, aztán és azonnal megszállták a várost, keresték a MAGYAR merénylőket. Hetekig keresték, a környező lakótömbök családjait idegbetegekké tették a robbantók utáni kutakodásaikkal maguk a robbantók. Élni se lehetett márt tőlük.

Akkor volt éppen Szentgyörgyön Bajor Andor író, költő, az eltelt hatvan év nagy zsenije. Maga rögtön tudta (mi is tudtuk), mire megy a gyilkos, halálos játék, igyekezett mindenkit nyugtatni, hogy nem mi, magyarok tettük, hanem... Tizenkét éves fiúcska lett az egyetlen áldozat, az egyetlen, akit ma is sirat a család, immár harminc éve. A robbantó barom akkor kapcsolta a távirányítót, amikor éppen ott volt a gyerek az idomtalan szobornál...

Mindez csak elindítója volt – a szándék is ez volt – a belügy helybéli vezérkarának és az egész magyarság meghurcolásának. Százakat, százunkat faggattak: hol voltunk azokban a percekben, hol álltunk, kikkel, kivel, ki látott, kiket láttunk akkor, amikor... És egy kisfiúcska odalett.

Micsoda szemét népség volt, micsoda szemét népség, mely kormányon, diktatúrán a saját éhező népét riogatja halállal, hogy a börtönöket új, friss magyar rabokkal tölthesse föl, magasabb szintről, mint voltak! Államrobbantást mímeltek, magával a halállal. Érdekes módon senkit nem zártak lakat alá, senki gyanúsítottat nem fogtak el, holott Európának ezen a felén köztudottan legerősebb szeku volt a román. Nos, ez is hozzátartozik bizony ahhoz az 1920-as Trianonhoz, annak bélsarához, amelyet a mai román külügyminiszter köszöntött minap mint román ünnepet...