A verstöredék másfél évvel ezelőtt, az Úzvölgye kálváriája kapcsán született jajkiáltás része, de írhatta volna Farkas Árpád e sorokat több mint harminc évvel korábban is. Azokban az időkben, amikor az erdélyi magyarság hasonló mondatokba kapaszkodva igyekezett emberhez méltó módon túlélni. Ő azonban 2019-ben írta, mint az az ember, aki a könyörtelen életkor és a romló egészségi állapot korlátain áthajolva is figyelmeztet: az alkotó közéleti érzékenysége és felelősségvállalása változatlan és kortalan.

Farkas Árpád talán most dőlt hátra először és igazán – halálában. Mivel több mint ötven éve kezdődött költői pályafutásának terméséből képtelenség megfelelő arányérzékkel idézni, rá emlékezve elég lenne talán csak annyit mondani, hogy alagutak a hóban, hogy az árdéli teleholddal gurul anyám rozskenyere, hogy lipovánok, atyámfiai meg hogy Áron még szorítja, de Imre, Imre ő egyre jobban elhagyja magát. Még akkor is, ha utóbbi villanás meglehetősen illúzióromboló utalás a kitartás-helytállás legendás Tompa László-sorsparabolájára. S ha még azt is hozzátenném, hogy „én régóta úgy igyekszem szelídséggel bebútorozni magam, hogy gondjaim ne bántsák azokat, kik segíteni – helyzetüknél fogva – tehetetlenek, akiknek meg ehhez hivatalt adtak s hivatást, azokat bántsák!” – akkor lassan a tökéletes kerekséghez közelítene a kép.

De feltétlenül kereknek kell-e lennie annak a képnek? Legfeljebb annyira, amennyire egy emberi élet az lehet. Amennyire hibátlan lehet az alkotói pálya íve. Amilyen mértékben befejezett egy vers, egy írásmű, egy életmű. Több helyen úgy fogalmazott: túlélte magát. Korántsem könnyed, boldog felszusszanással, árnyalta egy korábbi beszélgetésünk során. „Erdélyi költőink közül sokan – hogy csak Szőcs Kálmánt vagy Szilágyi Domokost említsem nemzedékközelből – nem élték túl. Mint hogy azt sem mondhatni, hogy hősi halált haltak.”

Nem tagadta, valaha őt is megérintette az emberarcú szocializmus eszménye, nagyjából akkortájt, amikor a naiv, pirkadó eszméletű, idealizmusra fogékony embert általában. Ugyanakkor azon szerencsések közé tartozik, akiket alighogy megérintett, menten orrba is vágott. „Mert mindig vértként borult, nőtt fel rám az addig csak félig megértett falusi, kisvárosi gyermekkor tapasztalati világa” – mondta örök hálával a hangjában. Miközben a nemzedékeket az irodalomban többnyire csak a rajtnál látni együtt, aztán szétszélednek, amint kialakul az egyéninek nevezhető hangjuk-világlátásuk. „Van, akit az önkényuralom s az alkohol puhított jellemszegénnyé, mások a kozmopolitizmus vonatán száguldtak messzire. Mert az írás, ha komolyra fordul a dolog, kegyetlenül magányos, önkínzó mesterséggé válik.”

Sepsiszentgyörgyre érkezése az 1968-as megyealapítás első négy emlékezetes esztendejével azonosítható, amely egy vörös kor „torzonborzonságából” is kipiroslott, miután rövid időre felülkerekedett benne az emberi tényező. Megkésett transzilvanizmussal vádolták. Vállalta a megkésett jelzővel ellátott Kós Károly-i terminológiát.

„Mert mire mi tollforgatókká értünk, kiárusították Erdélyből a németeket és a zsidókat, helyükbe az Erdély-mentalitást nehezebben elsajátító ókirályságbeli románság tömegeit hozták.” És talán azért is, mivel a transzilvanizmus újraélesztésének szándéka a szocializmus kiteljesedésének és későbbi bukásának történelmi időszakára esett, amely minden másfajta szellemi izmosodást üldözött.

Életének hetvenhetedik évében, súlyos betegség után, február 7-én elhunyt Farkas Árpád Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Háromszék volt főszerkesztője, a lap meghatározó szellemi vezetője. Meggyőződését, miszerint a versnek, a költői megszólalásnak – vagy csak az egyszerű emberi szónak – erkölcsi tétje és tartalma van, magával vitte az örök hó határára. És ránk hagyatékozta.

Csinta Samu (Magyar Nemzet)