Farcádi Botond
Mondogattad néha, mikor már nem főszerkesztőként, inkább afféle szellemi vezetőként jártál be összerakni az általad nagy gonddal szerkesztett hétvégi lapszámot, mondogattad, hogy a régi lapoknál, a régi szerkesztőségekben ott sorakoztak a polcon a nekrológok, ha ne adj’ Isten, szükség lenne rájuk. Te mondtad, én legyintettem – ugyan már, nekrológ, búcsú, halál, micsoda morbid gondolat, beszélni sem jó róla...
Különben is, annyi mindenről kell még beszélni, annyi minden történik a világban és mifelénk is, és nekünk ahhoz valamilyen módon viszonyulnunk kell, azt meg kell értenünk, körül kell járnunk, nem bolyonghatunk csak úgy céltalanul, gyökerek nélkül, tartás nélkül, irány nélkül. És te folyton kerested a gyökeret, mutattad az irányt, magad voltál a tartás. Kíváncsiságod, érdeklődésed a közügyek iránt egy pillanatra sem lankadt. Töretlen volt hited, hogy meg lehet ezt a világot érteni, meg lehet a közösségünk sorsa szempontjából fontos küzdelmeket vívni. Valójában mélyen hívő ember voltál szerkesztőként: talán senki sem hitte nálad erősebben, hogy az újság emberek és közösségek sorsát képes megváltoztatni, az írott szónak tétje, súlya van, mely világokat roppanthat össze vagy éppen újakat teremthet.
Gyere, végezzük el a politikusok munkáját – mondtad, amikor éppen román értelmiségiekkel készült interjúsorozatot terveztél, mert igazi transzilvanistaként, a Kós Károly-i szellemiség átörökítőjeként magad is vallottad, hogy Erdélyben élő nemzetekként meg kellene már végre beszélnünk közös dolgainkat. Mintha csak húszévesen, mintha csak panyókára vetett kabáttal, úgy mondtad ezt, elszántan, de könnyedén mégis, rám kacsintva, mintegy cinkost keresve, és én abban a pillanatban meg mertem volna esküdni rá, hogy ez a munka elvégezhető, és hogy az a sorozat hidakat épít magyarok és románok között, egyszeriben összeomlanak majd az előítéletek és az ostobaság falai, és következik végre az értelmes párbeszéd, a közös építkezés.
Aztán egyszer csak elmentél. Ott álltam, döbbenten, dermedten, és hiába néztem a polcra, nem sorakoztak ott a nekrológok. Igazad volt, ismét, villant át fejemben, miközben sokadszorra böngésztem át életrajzodat, ismerős verssorok bűvöletében kapkodva igyekeztem ép mondatokat papírra vetni, mert – micsoda morbid dolog – a hírt közölni kötelesség, még ha gyászt hirdet is. Elképzeltem, milyen lenne csak úgy leemelni a polcról az enyhén már bizonyára porlepte, megfakult papírt a nekrológgal... De nem volt ott nekrológ.
És talán ebben igazad sem volt. Mert az igazi nekrológ mégiscsak az, amelyen pár könnycsepp is eltintatengeredik.
