Egy biztos, az országos büdzsé körüli huzavona ádáz politikai küzdelmet takar, hiszen mindenik tárcavezető több pénzt szeretne kisajtolni magának, miközben igen szűkös a keret, s tartani kellene a megígért pénzügyi mutatókat is. Magyarán, ez a szomorkás történet arról is szól, hogy az állam továbbra is több pénzt költ el, mint amennyi bevétellel rendelkezik, a hiányt pedig kölcsönből fedezi. Ez pedig egyre aggasztóbb. A jegybank januári közlése szerint 2020 januárja és novembere között Románia 10,18 milliárd eurónyi hitelt vett fel a külföldi pénzpiacokról, ezzel pedig közel 120 milliárd euróra növelte a külföldi tartozását. A nagyobbik baj az, hogy a tavalyi tízmilliárd eurót fizetésekre és nyugdíjakra fordították, nem pedig beruházásra, fejlesztésre.

E gazdasági sikertörténetnek nem tekinthető fejlemény azt jelenti, hogy az államnak ugyan nincs elegendő pénze, de muszáj költekeznie, mert a közalkalmazottaknak bért, az időseknek pedig nyugdíjat kell fizetnie. Tragikus viszont, hogy miközben a legtöbb nyugdíjas havi juttatása éppen hogy elegendő a túlélésre, maga a nyugdíjrendszer, illetve az állami alkalmazottak bérrendszere méltánytalanságok és igazságtalanságok tömkelegétől hemzseg. Most ráadásul növekszik az elégedetlenség és a társadalmi feszültség amiatt, hogy korlátozásokat vezetnének be, megszüntetnék a közalkalmazottak egy részének folyósított, képtelenebbnél képtelenebb pótlékokat, az üdülési támogatást. Eközben a magánszférában aprópénzért is kénytelenek dolgozni a munkavállalók, azaz a tehetetlen, forrásaival gazdálkodni képtelen állam a magánszféra képviselőinek – akik adóikkal és járulékaikkal fenntartják az egész állami költségvetést – azt üzeni, hogy megsülhetnek a saját zsírjukban.

Nem csupán az a baj tehát, hogy nincs pénz, ennél jóval súlyosabb a helyzet. Rossz, elhibázott az egész rendszer, nem 2016 vagy 2019 óta, hanem immár harminc éve. Korszerűtlen, elavult az államszerkezet, mely nyeli a közpénzt, ez pedig társadalmi igazságtalanságok sorához vezetett. Nyugdíj és fizetés – e két mágikus szó volt Dragneá­ék pénzügyi politikájának alapja, Orbanék pedig, belecsöppenve a világjárványba, mértéktelenül növelték az ország tartozását és várták a választásokat, lavírozva a korábbi populista ígéretek és a gazdasági válság csapdái között. Ilyen körülmények között Florin Cîţunak és csapatának nem maradt más lehetősége, mint megpróbálni valahogy visszafogni a korábbi indokolatlan kiadásokat.

Valójában nem is elég csak lefaragni azokat: ha nem korszerűsítik az állam szerkezetét és a huszonnegyedik órában nem észszerűsítik a kiadásokat, akkor az ország menthetetlenül elsüllyed az adósság tengerében. Úgy jár, mint az, aki jövedelem nélkül, kölcsönpénzből dorbézol: egy darabig tart a mámor, aztán az adósok cellájából fürkészi a kék eget.