A hétköznapokban a matematika mellett életleckéket is adott, amikor a családja által megéltekről, a városról, jeleseiről vagy éppen iskolánk történelméről szólt. Az édesapja németek általi elhurcolásáról és az ő durva katonacsizmával való szájbarúgásáról, az iskolával átellenben lakó, életének önkezével véget vető Szőcs Kálmán költőről szóltak ezek a történetek, akkor pedig amikor az egyik osztálytárs a füzete kockáit úgy satírozta be, hogy abból horogkereszt alakja rajzolódott ki, hát szólt azokról a diákokról, akiket negyven évvel azelőtt a mi iskolánkból, szó szerint az iskolapadból vittek el, s lett belőlük füst és hamu.

Nem volt olyan tavaszi vakáció, hogy egy-egy terembe két osztályt összevonva ne tartott volna napokon át tartó maratoni hosszúságú felkészítőt. Arra is volt példa, hogy a legjobbaknak példaképet adjon, s a pálya iránt felkeltse az érdeklődést, vendégelőadókat hívott – köztük volt tanítványát, az 1989 decemberében a Grand Szálló előtti sortűzben életét vesztett nagyon fiatal és tehetséges Hegyi Lajost.

Fontosnak tartotta, hogy ne csak tudásunk legyen, hanem lélekben is gazdagodjunk. Hogy élményt adjon, kirándulni vitt a görgényi Rákóczi-kastélyhoz, a benne kialakított múzeumban pedig Teleki Sámuel impozáns afrikai trófeáit láthattuk. Nem az a modern világ volt, mint ma, szállásunk szerény, ő meg velünk aludt a földön.

Felesége, Évike néni önkéntesként heti rendszerességgel néptáncot oktatott. Ha valaki nem élvezte a táncot, csendben a teremben nézte a gyakorlókat, hogy bár a szeme szokja a mozdulatokat, füle befogadja a kazettás magnóból áradó dallamokat. Tették mindezt azért, mert úgy vélték, a lexikális tudás csak szelete annak a tudásnak, amit bírnunk kell; emberként, magyarként leszünk kevesebbek, ha elődeink által összegyűjtött kincsről mit sem tudunk.

A decemberi fordulat után kiteljesedett a munkájuk. A Tanár úr alapítója volt az újraalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, a Maros megyei szervezet vezettőjeként kezdeményezte és Évike nénivel húsz éven át szervezte, gondozta a tájegységeket megmozgató, ezreket táncra csábító Gyöngykoszorú népzene- és néptánctalálkozó-sorozatot.

Hogy miért írom ezt meg Marosvásárhelytől kétszáz kilométerre? (Azon túl, hogy egy jelentős életmű előtt bárhol lehet – és illik – tisztelegni?) Mert a legnépszerűbb videomegosztó oldalnak hála fellelhető az 1990. március 15-én a Postaréten mondott beszédének – minden bizonnyal csak részletét őrző – felvétele, s bár annak elhangzása óta harmincegy év telt el, azon szavak ma is oly időszerűek, hogy elmenni mellettük vétek lenne.

„Szent hely ez vándor! Egy nemzet tette e jelt itt leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé!” (A Székely vértanúk emlékművén található Jókai Mór-epigrammának kezdő sora – szerk. megj.) „Török János kollegiumi tanárnak, Gálffy Mihály ügyvédnek és Horváth Károlynak a vádirat szerint az volt a bűnük, hogy az osztrák császárság ellen szervezett Makk-féle összeesküvés erdélyi vezetői voltak. Mártírok, akárcsak a decemberi forradalom mostani mártírjai. A szabadságról álmodtak ők is. A szabadságról, amelyik nem adható, és nem porciózható, és nem elvehető, mert veleszületett egyenlő emberi joga, anyanyelve, nemzeti, faji hovatartozása és bőre színétől függetlenül minden emberi lélekkel felruházott Isten áldotta teremtménynek. A nagy jobboldali és nagy baloldali kísérletetek és kísértetek után, amelyekbe az emberiség majdnem belepusztult a Krisztus utáni második évezred végére, megtaláljuk-e végre az egymás fele vezető utakat, a Bábel tornya óta egymást keresztező, egymást taposó, ezerfele szertebitangoló összevisszaságban, Isten képére teremtett, Isten gyermekeinek nevezett, lélekkel és szellemmel megáldott emberek. Tele a lelkünk reménnyel és tele a lelkünk félelemmel.”

Amikor e szavak elhangzottak már csak négy nap volt hátra azon szomorú márciusi történésekig…