„Jegenyésedő keresztfiamnak, hozzá növekvő szeretettel” – több mint két évtizede tudom, hogy egy dedikáció néha kitüntetésszámba megy. Még akkor is, ha az ember tisztában van azzal, hogy a szerzői ajánlást nem kiérdemli, csak ajándékba kapja.
Esetemben nem akárkitől: Farkas Árpád A szivárgásban című verseskötete első oldalára jegyezte be az idézett mondatot 1997-ben Sepsiszentgyörgyön. Kamaszként egyszerre voltam büszke az elismerést sugalló költői jelzőre s a növekvő szeretetre. Farkas Árpádot keresztapámként tisztelhettem azóta, hogy az erdélyi színházi világot magyarországi kritikusként figyelemmel kísérő édesapám kérésére elvállalta a komaságot. Egyéves voltam, amikor 1982-ben a Sepsiszentgyörgy melletti Sugásfürdőn testvéreimmel együtt keresztvíz alá tartottak a korszak kelet-közép-európai létezésének minden nyomorúságát és vidámságát ötvöző eseményen, amelynek disznóflekkennel, sok-sok pálinkával, szekusokkal, unitárius-református hitvitával színesített történetét egyszer még meg kell írni.
Ritkán találkoztunk, de Farkas Árpáddal mindig ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Személyisége és költészete eredendően egyenes volt, talán ezért vonzotta mindkettő mágnesként az embert. E vonást nagyapjától örökölhette, aki Farkas Árpád szülőfalujában, az udvarhelyszéki Siménfalván soha nem lépett be a termelőszövetkezetbe, pedig a makacsság hatósági zaklatással és örökös szegénységgel járt.
Ha Farkas Árpád jellemét és költészetét nem a családi örökség, akkor a kisebbségi lét kalapálta egyenesre-élesre.
Kolozsvári egyetemistaként egy hónapon keresztül minden nap kihallgatásra rendelte az éppen aktuális megfélemlítő kampányt vezénylő román állambiztonság. Egyszerre utálta meg a humanizmust hazudó rendszert és a parizeres zsömlét, amelyet sovány ebédként minden vallatásos napon elélöktek. Megérintette viszont a közösségi szolidaritás: miután egy decemberi napon más diákokkal együtt kihallgatásra vitték, kollégiumi társai nevét skandálva követelték vissza.
Tartása megmaradt az új világban is. Kétezerötben nem vette át a határontúliak, többek között ellene, az 1944 tavaszán még magyar állampolgárnak született magyar költő ellen népszavazáson uszító miniszterelnöktől az állami kitüntetést. „Kiút van, de csak befele” – nyilatkozta akkor a Heti Válasznak. Szerencsére az egyik legjelentősebb erdélyi kortárs költőt sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem kerülték el az elismerések, köztük a legjelentősebb, a 2018-ban átvett Kossuth-díj.
A befele figyelés életprogramját Farkas Árpád azóta vallotta, hogy Balogh Edgár a kolozsvári Korunk szerkesztőségében 1963-ban az alig húszéves legényt a költői céh tagjává fogadta ezekkel a szavakkal: „Fiatalember, tekintse úgy, hogy föl van fedezve!” Rövid ideig tartó falusi tanárkodás után 1968-tól Sepsiszentgyörgyön élt, a megyei lap újságírója, majd a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, az Igaz Szó félállású munkatársa volt. A romániai forradalom után nem sokkal a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője lett, s maradt egészen 2010-es nyugdíjba vonulásáig. Noha kenyere az újság, hivatása a vers volt; igaz, idővel mindkettőt egyre ritkábban írta. Akár riportot, akár verset, tárcát vagy vezércikket alkotott, mindig „befele”, az erdélyi magyar közösségre figyelt – úgy, hogy közben soha nem feledkezett meg az egyetemesről. „Európainak lenni itthon is, Európában erdélyinek is, de önmagunk mindenütt” – vallotta egyszer az erdélyi irodalom küldetéséről.
Egyszerre érdekelte szenvedélyesen közössége és az egyén: egyik legmaradandóbb verse egy hétköznapi mozdulatsort örökített meg, amelyet vérzivataros múltunk metaforájává tágított.
Görömbei András irodalomtörténész 1984-ben így vélekedett az azóta is sokat szavalt költeményről: „Bizonyára akadnak, akik anakronisztikusnak érzik Farkas Árpád nemzetiségi-nemzeti közösséget óvó erkölcsi elszántságát, s ugyanígy azt az erős részvétet, segítő elszántságot, melyet az öregekről szólva megmutat. A kettő ugyanis szorosan összetartozik: értékek megbecsülése nélkül nincs valamirevaló közösség. A morálisan érzékeny ember számára pedig nem lehet közömbös, hogy milyen sors jut azoknak, akik »idáig elhozták az időt«, s már kifelé mennek az életből, méltóságukat csak önmagukban őrizhetik.”
Idővel éppen a méltóság megőrzése lett a legnehezebb feladat a romániai nacionálkommunista diktatúrában. 1989 novemberében Farkas Árpád már csak versben küldhetett diólevelet át a határon Csoóri Sándornak. Majd jött a szinte felfoghatatlan csoda: megdőlt a testeket-lelkeket nyomorító rendszer. A forradalmi lelkesedés idején kis túlzással több verset írt (Tajték, Gyermekének, Esti lázak, Integető), mint utána hosszú évekig, de az érzékeny költői idegrendszer gyorsan megérezte a lelki felszabadulás gyötrelmesen hosszú folyamatát. „Jövünk lüktető halántékkal, összeharapdált nyelvvel egy valószínűtlenül hosszúra nyúlt Szent Bertalan-éjből, melynek ma sincs, s bizonyára holnapra sem lesz vége. Friss szélözönben fuldokolva, lélegzetkapkodva mutogatnak kézzel-lábbal magunk mögé szavaink, diadalittasak és szomorúak egyben, érettünk aggódóak: ők már szabadok, mi még nem” – fogalmazott 1990 nyarán.
Túlságosan szigorúan mérte önmagát: ő akkor is szabad volt, amikor még a szavak sem lehettek mindig azok.
Lezárult az életút, elment Farkas Árpád, de – ahogy Anyám című versében írta – hagyott bennünk egy darabka kéklő eget. Olyasfajtát, amilyet felhőtlen nyári napokon feltekintve láthat az ember, valahol Siménfalva és Nagykadács között.
Ablonczy Bálint (válaszonline.hu)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
