Bánja-e a székely? / 17/1.Mi hull ki, mi marad meg az idő rostáján? Kápolnásfaluban mi tart meg?

2021. április 19., hétfő, Riport

Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.

  • Tájház Kápolnásfaluban. Salló Szilárd felvétele
    Tájház Kápolnásfaluban. Salló Szilárd felvétele

Kápolnásfalu mindig úgy jelent meg lelki szemeim előtt, mint egy köves földeken, a havasok lábánál magát várossá álmodó település. 1918-ig még képviselő-állítási joga is volt. Valamikor valóban megvolt a rangja, a közeli Nagyoláhfaluval együtt, ám az megszűnt (1876), aztán a szomszédos településnek és Szentkeresztbányának együtt lett ilyen címe ismét az ipar és a bányászat jóvoltából (1968), de az is már a múlté. Kisvárosi státuszban élni ebben az országban manapság nem dicsőség, inkább cafrang a titulus. Vezető legyen a talpán, aki megtalálja a helyes utat, és nép a talpán, amely követni meri az álmok megvalósításában. Szentegyházi történetünk majd egy következő riportban fog kikerekedni hamarosan. Most azonban „Kicsifalut” járjuk körbe a régi hangulat és a népi építészet emlékeinek felkutatása, a jövő egyik lehetséges változatának vázolása végett.

A Központi-Hargita délnyugati oldalán, az Oláhfalvi-Láz közepén, a Csonka-patak és a Kis-Homoród völgyében, Szentegyháza és Homoródfürdő közt található. Részben a 13A jelű országút mentén húzódik, illetve a központ felé nyíló meg az onnan szerteágazó, halmazos szerkezetet formázó utcák hálózata, illetve a mélyebb fekvésű, az északi részen levő Lok terület alkotja a mai falut, amely 850–900 méteres tengerszint feletti magasságban helyezkedik el. Egymaga alkot községet.

Fekvése és földrajzi-természeti adottságai egész a közelmúltig jelentősen meghatározták a helyi foglalatosságokat, mint ahogyan formálták a faluképet is. Hagyománya volt az állattartásnak, főként a juh- és szarvasmarha-tenyésztésnek, s nyilvánvaló, hogy ez szabta meg a hasznosítható területek rendeltetését. A szántók nem biztosították az elégséges kenyérgabonát, így – az emberi szükségletre szánt legszükségesebbek, zab, rozs, árpa, burgonya termesztése mellett – jobbára takarmányt állítottak elő az igavonóknak. A mezei munkát ökrökkel, a fuvarozást pedig lovakkal oldották meg az előttünk járó generációk. Mivel gyümölcs és búza is kevés termett, a kápolnásfalviak fűrész­áru készítéséből és annak értékesítésével, „szekerezéssel” tartották fenn magukat. Jórészt ebből lett a kenyérgabona. Ebből származott a pénz, amivel vásárolni lehetett és rendezni az élet dolgait.

Lőrincz György (1946) író Kápolnásfalu szülötte. Úgyszólván egész életműve abból a világból táplálkozik, ahonnan indult. Gyermek- és ifjúkori élményei, az ősök által ráruházott „esemény-, legendárium- és történet-hagyaték” folyamatosan épült, épül be riportjaiba, elbeszéléseibe, regényeibe. Ha van még szószólója egyáltalán a „posztindusztriális” udvarhelyszéki falunak a harmadik évezred elején, akkor Lőrincz György minden bizonnyal az. Amikor erre a munkára készülődtem, újraolvastam néhány ide kapcsolódó írását. És beszélgettünk pár alkalommal. Kápolnásfaluról is.

Jól emlékszem, annak idején, amikor megjelent a Forrás-kötete (Amíg csak él az ember. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980), a benne foglalt „székelyföldi tájakról, sorsokról” szóló „szubjektív és lírai riportok” majdhogynem tabutémákat érintettek, és „megelőlegezték” azt az írót, akit később megismerhettünk. A ma szerénynek számító, de akkortájt jelentős kis könyv borítóján (a debütsorozatban jelentkező más erdélyi írók, költők esetében valamilyen grafikát, kapcsolódó hangulatú képzőművészeti alkotás reprodukcióját láthatjuk) egy fotó található. A kápolnási temetőbe annak idején Sztojka Ferenccel, a híres és bátor székelyudvarhelyi fényképésszel látogattak el, és eldöntötték, hogy egy keresztfás felvétel kiválóan illeszthető a kiadvány komorságához. Mert 1980 táján már erősen lehetett érezni, merre halad, mibe torkollik a cseppet sem dicső fénykorszak… Szimbólum-, jelzésértéke volt.

„Feltétlenül nézz be a temetőbe!” – mondta Gyurka, amikor elárultam a szándékomat. És mutatott még pár régi felvételt. Négy évtized telt el. Nagyjából egyforma, pléhvel vagy deszkalappal fedett sírkeresztek emlékeztettek akkor az elhunytakra. Ahogy az életük is egymáshoz közeli pályákon zajlott, ahogy a férfiak-asszonyok haladtak végig a maguk pászmáin, ahogy viselték és rongyolták a nekik járó generációs ruhadarabokat, ugyanúgy jutott ki számukra a nyughely és a jel is, amely ott, a túlsó világ partján emlékeztette a hátramaradottakat. Ma azonban már alig ismerhető fel az ősi temető, amelyet oly sokan örökítettek meg az arra járó fotóművészek közül. Formák és anyagok, színek és ízlések kavalkádja tükröződik vissza a hantok mellett álló kövekről, mintha egyfajta lerakat rajzolódna, s mintha valamelyest lenyomata lenne a szkizofrén kornak, amelyben ma élünk.
 

Falukép száz évvel, fél évszázaddal ezelőtt

Hogyha a helyi erőforrásokat, a rendelkezésre álló építőanyagokat vesszük számba, illetve a tájegységi betagozódást, akkor egyértelmű, hogy a község Udvarhelyszék havasalji települései közé tartozik, akárcsak a Hargita lábánál elhelyezkedő, de a Nagy-Küküllő vízgyűjtő területén levő közeli Máréfalva, Fenyéd, Zetelaka vagy Oroszhegy is. Rendelkezésre állt az alapozáshoz szükséges kő, illetve az épületfa gyanánt szolgáló fenyőfélék, a másutt cserefából készített gerendázatot és a talpfákat itt igyekeztek fenyővel helyettesíteni, mivel a tölgy ebben a tengerszint feletti magasságban viszonylag ritka és nehezen hozzáférhető volt, de ha kellett, azt is beszerezték, hiszen eleink is kedvelték a tartósat, szerettek hosszú időkre fennmaradót alkotni. Vízi fűrészek működtek a településen, a szaktudás is rendelkezésre állt.

A telekadottságoknak megfelelően alápincézve, szárazon rakott kőfalra emelték a két- vagy a háromosztatú faházakat, amelyeket a 19. század második feléig, vagy inkább annak a végéig, általában zsindellyel fedtek. Cseréptetővel csak a középületeket látták el – templom, plébánia, iskola, községháza –, és nem voltak olyan „úri” vagy „polgári” családok, amelyek vagyoni helyzetüknél vagy társadalmi státuszuknál fogva jelentősen kiemelkedtek volna a faluközösség megszokott anyagi és szellemi szintjeiből. A kápolnási átlagos, középparaszti portát konzervált állapotában mutatja be helyi tájház. Az Orbán Pál nevére 1897-ben telekkönyvezett épület az egykori ízlésvilágot és vagyoni, kulturális állapotot tükrözi. Ezt a házat vehette át a Kriza János Iskola Alapítvány (1999), amely közösségi összefogással felújíttatta, elhelyezve benne azt a helyi néprajzi gyűjteményt, amelyet Balázs Irén tanítónő válogatott, gyűjtött és őrzött meg több évtizedes munkája során.

A hagyományos formát őrző házak aránya manapság 10 százalék körüli lehet – pontos adatot nem sikerült rögzítenünk –, de egyáltalán nem mondható el, hogy ezeknek különleges értéke lenne a helyiek szemében. Kinőtt, levedlett, túlhaladott hajlékoknak tartják, amelyekkel, akárcsak a klasszikus udvarszerkezettel vagy a csűrrel, nem tudnak mit kezdeni a mai építtetők.

„A múlt század ötvenes éveiben, amikor felnőttem – mondja Lőrincz György –, még általános volt a hagyományos beosztású lakóház Kápolnásfaluban. A régi házak egy része, úgy mondták, hogy a zselléreké, akik kevés földdel rendelkeztek, pásztoremberek voltak, vagy napszámosként, alkalmi munkásokként dolgoztak, szerényebb kivitelű volt. Ezek általában két helyiségből álltak. A központi övezetben és az országút mellett levők azonban már háromosztatúak, általában pince volt alattuk. Itt is, de a szegényebb embereknél úgyszintén, min­denütt megvolt a tisztaszoba, amelyet csak ritka alkalmakkor használtak.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy majdnem általánosnak volt mondható a két- és a háromgenerációs együttélés. Nálunk anyai és apai ágon is együtt éltek a nagyszülők. Én is úgy nőttem fel, hogy édesapám szülei velünk laktak, de oly módon, hogy külön szobát, kicsi házat építettünk nekik. Voltak olyan családok, hogy egy udvaron belül állt az »öregek« és a »fiatalok« háza. Ahol olyan udvar volt, ott sokan így építkeztek. Ez azt jelentette, hogy a zökkenőmentes egymás mellett való élésben el tudtak különülni, különálló háztartást vezethettek, de az élet különböző színterein, munkában, ünnepeken mégis együtt tudtak lenni. Folytonosságot teremtett, mintaként szolgált, s ugyanakkor iskola is volt, ahol a felnövekvő generációk beletanulhattak, beleszokhattak az élet helyi rendjébe.

Itt nem szövetkezetesítették a mezőgazdaságot, de a megélhetést azért olyannyira ellehetetlenítették, hogy sokan elköltöztek. A fakitermelés, a fűrészáru-kereskedelem is visszaszorult, csak nagy nehézségek árán, a hatóságok kijátszásával tudták értékesíteni a műfát és a deszkát. Meg lehetett élni, de csak nehezen.”

Simó Márton

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Készül-e ön nyaralni idén?







eredmények
szavazatok száma 387
szavazógép
2021-04-19: Sport - :

Verstappen nyert Imolában (Forma–1, Emilia Romagna Nagydíj)

Max Verstappen, a Red Bull holland versenyzője nyerte a vasárnapi Emilia Romagna Nagydíjat Imolában. A 23 éves pilótának ez az idei első, pályafutása során pedig a 11. futamgyőzelme. ­Verstappen mögött a címvédő és hétszeres világbajnok brit Lewis Hamilton zárt másodikként, míg a dobogó harmadik fokára az ugyancsak brit Lando Norris, a McLaren versenyzője állhatott fel.
2021-04-19: Kitekintő - :

A francia elit magatartása lesz az európai új nemzedék példája? (Párizsi levelek)

A globalizáció értéktagadó „értékrendje” nemcsak az EU-ba beléptetett kelet-közép-európai lakosságot zavarta össze, de még a francia is elveszítette viszonyítási pontjait, amire önmagába fordulással és elutasítással válaszol. Az Európai Alkotmányt 2005. május 29-én leszavazó francia referendum, csak egy volt a sok megnyilvánulás közül.