– Ha nem jött volna a járvány, most épp mit csinálna? Ahhoz képest, amit éppen csinál?
– Nagyjából ugyanazt. Ami az elmúlt évben történt, alig befolyásolta a szakmai életemet. Az elmúlt két-három évben kialakítottam egy műhelyt, miután az elmúlt huszonöt esztendőben mások műhelyében voltam művezető, még ha a saját terveimet is igyekeztem megvalósítani. Akadt hely, ahol szép dolgokat csináltak, de nagyon nehéz volt rávenni valakit prototípusok készítésére. Mi igyekszünk mifelénk kevésbé kedvelt dolgokat, maketteket, prototípusokat is előállítani. Fontosnak tartottam a gyártási folyamat digitális kontrolljának megvalósítását is, amihez megfelelő színvonalú berendezéseket, például 3D technikát tudó gépeket kellett beszerezni. Negyedszázadnyi 3D-s tervezéssel a hátam mögött most mi igyekszünk kivitelezni a megtervezett dolgainkat, miközben a többség ahhoz szabja a terveket, amit a rendelkezésre álló eszközök lehetővé tesznek. Elsősorban fából dolgozunk, de semmilyen anyagtól nem jövünk zavarba. Folyamatosan feszegetjük a határainkat.

– Mi terelte az alkalmazott művészeti irányzatok felé? Volt-e szerepe ebben például annak, hogy a kisipari szövetkezetnél motortekercselő műhelyt működtető édesapja az ipari jellegű szolgáltatások egyfajta arisztokratájának számított Szentgyörgyön?
– Ha apám nem lett volna az, aki volt, talán festő vagy szobrász leszek. Érdekelt azonban a szerkezet önmaga, legyen az motorbicikli vagy fényképezőgép, igazából minden, amivel foglalkozott. Ez és a szerszámok ismerete ötvöződött a másik oldalamat jelentő plasztikai érzékenységgel. Eredetileg műépítész akartam lenni, de az érettségim évében, 1983-ban szűnt meg Kolozsváron ez a szak. Bukarestről mindenki lebeszélt, oda úgysem juthatok be, illetve igyekezett rábeszélni, hogy jobb lesz nekem a brassói mérnöki egyetem. Akkoriban egyik sem izgatott különösebben, kézilabdáztam, nem tanultam eleget, nem is jutottam be. De a fotográfia, a képi világ iránti érzékenységemet is önkéntelenül az édesapám alakította. Délutánonként fényképezőgépeket javított, így aztán a házunkban megfordult az erdélyi fotós társadalom színe-java, én meg ültem a földön, és hallgattam a fotós világ „vadászmeséit”.

– Ha akkoriban megkérdezték, mi akar lenni, mit válaszolt?
– Első osztályban a tanító néni megkérdezte, amire azt feleltem, hogy valami olyasmi, mint Walt Disney, ennél pontosabban nem tudtam megfogalmazni. A tanító néni azt írta be a füzetbe, hogy tervező-rajzoló. Ha visszagondolok, mindig következetesen haladtam ebbe az irányba. Folyamatosan rajzoltam, órán is, de a konjunktúra nem segített, a szokványos iskolai tevékenységek mellett mindenki – talán én is – amolyan mellékes dolognak tekintette. Jártam modellezni a pionírházba, ott is autómodelleket rajzoltam. De itthon is hasonlókat játszottunk, én emeltem az épületeket, megboldogult öcsém pedig bevezette a villanyt.

– Milyen fatális véletlen folytán lett ebből dizájn?
– A katonaság alatt egyszer elmentem Kolozsvárra akkor már egyetemista barátaimhoz, ott szembesültem, hogy a képzőművészeti egyetem keretében létezik a dizájn szak. A Forum nevű folyóiratban, amelyben szerepeltek az egyetemi szakok, úgy volt megnevezve: ipari formák üveg-fém. Évfolyamonként három hellyel. Azt mondtam, én ide akarok menni. Baász Imrével kezdtem el felkészülni, harmadik próbálkozásra be is jutottam. Az ő műtermében ért impulzusok nagyon erősek voltak, akár arra is alkalmasak, hogy elbizonytalanítsanak. De Baásznak sem volt ellenére, hogy az alkalmazott művészetek irányába haladjak, hiszen ő is sok, a grafikai dizájn kategóriájába tartozó dolgot alkotott, tervezett asztalt, értette és élvezte az átfedéseket, pontosan tudta, mire jók ezek. Közben nekem is voltak „kicsapongásaim”, az ANNart akcióművészeti fesztiválok, a színházi vagy filmes munkáim mind ide tartoznak, de ha valamit sokáig csinálok, megunom. Ezért aztán nem is csinálok semmit sokáig, egyszerre több mindenbe ásom bele magam, innen is, onnan is gyűjtöm az energiát egy következő projekthez.

– Milyen volt egykoron ennek a szakmának az elfogadottsága, elismertsége?
– Sokáig legtöbben nem is tudták, hogy mi az. Többször megfogalmazódott kérdésként: mi leszel, ha végzel, egyfajta kirakatrendező? Brassói kollégámmal, Csoma Sándorral történt, valamikor a nyolcvanas években Brassóban egy ócska Daciát vezetett, és megállította a milicista. Hé, mi a mesterséged, kezdte a kihallgatást. Mire Csoma: dizájner. Mi az a dizájner, kérdezett vissza az őrmester. Sanyi gondolkodott, művész külső, hosszú haj, volt némi veszítenivalója. Hát egyfajta mérnök, mondta. Akkor miért nem így mondta, mérnök elvtárs, válaszolt a milicista, és természetesen útjára engedte. Visszatérve a szakmára, számomra nagyon hamar egyértelművé vált a látvány fontossága. Amikor valamit bütyköltünk a műhelyben, édesapám számára az volt az elsődleges, hogy a szerkezet működjön. Nekem meg az, hogy milyenre fessük, hogyan nézzen ki. Mintha belém lett volna kódolva a dolgok eme vonzata. Nyilván az sem mellékes, hogy dizájnikonok alkotásai között nőttem fel, az íróasztal mögötti székemet az osztrák Otto Wagner tervezte, a szemben lévőket pedig az ugyancsak neves osztrák Josef Hoffmann építész-dizájner, de a könyves szekrényem is hasonló kategóriába tartozik, valamennyit az anyai dédnagyapámtól örököltem. Engem a lemezborítók varázsoltak el először, az LGT Zenevonat című albumának grafikája, A fal a Pink Floydtól, az Animals borítói, ezek határozták meg nagyon markánsan az ízlésemet. No meg a Csillagok háborújában látott grafikai megoldások.

– A színház, a film, a szcenográfia hogyan jelent meg a palettán?
– Egyfajta sodródás volt. A kolozsvári éveim alatt sok barátom származott színházi körökből, így kerültem egyszer csak abba a helyzetbe, hogy plakátot készíthettem a legendás Kopasz énekesnő című előadáshoz. Aztán asszisztenskedtem Dobre-Kóthay Judit mellett, amikor olyan műanyagokat – például plexiglasst – kezdtek használni, amihez én jobban értettem. Bíró József kolozsvári színművész és tanár közvetítésével Kövesdy István megtalált díszlettervezőnek az általa rendezett Koldusoperához. A dolog igazából így indult be, több előadásban is részt vettem, ma is szívesen megyek, ha hívnak. Akkoriban a színház volt az egyetlen hely, ahol megcsinálták az általad tervezett tárgyat, a már említett prototípust. A film Kántor László révén jelentkezett az életemben, ő a kolozsvári színház fotósa volt, majd Magyarországra való kitelepedése után rendezőből és operatőrből producer lett.

– Ha önre bíznám a közreműködésével készült filmek minősítését, milyen sorrend jönne ki?
– A Dallas Pashamende az élvonalba tartozik, egyrészt egyfajta kultuszfilm lett belőle, másrészt a forgatás körüli botrány miatt. Miután az alsórákosi kőbányában felépítettünk egy egész falut, a román hatóságok környezetszennyezés címén kiutasítottak az országból. Kénytelenek voltunk kamionokra rakni a falut, majd Magyarországon, egy Fót melletti homokbányában újraépíteni. A forgatás arra nagyjából már megvolt, de több mint ezer felvételt készítettem, hogy az újra felépített faluban zajló forgatáson minél kevésbé érződjön a hurcolkodás. Megkockáztatom: mindössze két ember tudja, Vivi Drăgan operatőr és én, melyik kép hol készült. A legnagyobb ívet befutó film azonban a legutóbbi, a Valan, Bagota Béla filmje volt. Igazi, minden hamisságot nélkülöző erdélyi film lett belőle, amelyben néhány hangsúlytól eltekintve minden jól működik. És a fogadtatása is ehhez méltó, hiszen sok díjat is besöpört.

– A „legfaggatóbb” látványtervezői munkájának is ezt tartja?
– A legtöbbet kétségkívül a Kamondi Zoltán által rendezett Dolina című filmen dolgoztunk Árvai Györggyel közösen, de a díszletet én terveztem meg három dimenzióban. Egész várost építettünk fel Hargitafürdőn, benne tizenhat darab emeletes házzal, háromnak a belseje is kiképezve, a padlócsempéig megtervezve. Négyszáz méter vasutat fektettünk le, vonattal, vasútállomással, nagyon kemény munka volt. A Valanban a tél dolgozta meg nagyon a stábot. A decemberi technikai terepszemlén voltak pengeváltásaink a magyarországi kollégákkal, akik azt is jegyzetelni akarták, hogy hová kerül majd műhó. Mondtam, hogy felejtsék el, mert itt lesz hó. Honnan tudom? Hát onnan, hogy itt ötszáz éve mindig van hó, azért jöttünk ide. Aztán amikor később felmentünk a hegytetőre, ahol megtalálják a lány holttestét, felépíteni a díszletet, nekem mellig ért a hó, pedig legalább 193 centi magas vagyok.

– Milyen mértékben érdekli a városarculat kialakítása, mint az alkalmazott művészeti megnyilvánulás?
– A művészet – és nemcsak az alkalmazott művészet – mindig is költségfüggő volt, költségkeretekbe ütközött. Michelangelo „projektjei” sem lehettek volna annyira sikeresek, ha nincs megrendelő, aki finanszírozza. Meg kell tanulni kommunikálni azokkal a szereplőkkel, akiken a költségek biztosítása múlik. Amúgy azt vallom, amit a színházi vagy filmes munkáimban is: akik passzolnak, azokkal szívesen játszom, másokkal nem. Sepsiszentgyörgy arculatának alakításában lokálpatriotizmusból is szívesen veszek részt, de máshol is akadnak városarculati munkáim. A barcarozsnyói óratorony például úgy született, hogy a föld alatti parkolóba vezető lift aknáját kellett szalonképes maszkkal ellátni. Az olaszteleki Daniel-kastély projektjének keretében gyakorlatilag mindent meg tudtam valósítani, a végeredmény majdnem olyan lett, mint amilyennek a tulajdonosokkal közösen elképzeltük. De mivel egy köztéri pad kihelyezéséhez is építészeti engedély szükséges, a sok adminisztráció miatt az utóbbi időben többnyire kihátráltam a hasonló munkákból.

– Annak idején valami olyasmi akart lenni, mint Walt Disney? Sikerült?
– Nagyjából, de alapvetően dizájner lettem, aki építészeti munkáktól a színházig szeret ide-oda elkalandozni. De nem vagyok sem színházi ember, sem filmes, mert csak ellátogatok azokba a körökbe. A dizájn erőteljesen interdiszciplináris műfaj, megengedi, hogy szinte bármi lehessek. Talán a tárgyak kitalálása foglalkoztat a leginkább, ide térek vissza a legsűrűbben. A számítógépeimen több száz skicc vár továbbfejlesztésre, de a telefonomra is szoktam firkálni ötleteket. A fotózás is izgat, szeretnék több időt szakítani rá, valami eredetit alkotni ebben a túlterhelt képi világban is. Annak idején Baász Imrétől hallottam, hogy azoktól az emberektől mentsen meg a sors, akiknek egyetlen ötletük van. Ha az embernek sok ötlete van, akkor semmi gondot nem okoz, ha a legtöbb csak úgy ellobban. Hogy egy Szilágyi Domokos-parafrázissal éljek: én csak játszom, de ti vegyétek komolyan.

Damokos Csaba
Dizájner, 1965-ben született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1983-ban, 1994-ben a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetemen szerzett diplomát. Több kiállítás szervezője, közöttük néhány éven át Baász Imrével és Ütő Gusztávval társszervezője a Szent Anna-tónál rendezett „ ANNart” performance fesztiváloknak, illetve a sepsiszentgyörgyi „MEDIUM2” és „MEDIUM3” kortárs képzőművészeti kiállításoknak. Design, színházi és filmes munkák mellett alkalmazott grafikával, belsőépítészettel és fotográfiával is foglalkozik. A kolozsvári Korunk folyóirat arculattervezője, több könyv tervezője. 2010-ben megválasztották az Országos Képzőművészeti Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának elnökévé, ugyanazon évtől működteti a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház kiállítótereit. Részt vett az Erdélyi Művészeti Központ létrehozásában, 2014-ben megszervezte az első sepsiszentgyörgyi Design-hetet. A Magyar Filmakadémia tagja, tanított a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervezői szakán. Sok egyéni és csoportos kiállítás résztvevője. Legfontosabb filmes munkái: Fény hull arcodra, Dallas Pashamende, Dolina, Despre oameni si melci – Emberekről és csigákról, Valan – Az angyalok völgye. Több mint 50 színházi produkció díszlet-, illetve jelmeztervezője. Díjak, kitüntetések: a legjobb díszlet (Kárpáti Péter: Akárki, rendező: Kövesdy István), Kisvárdai Határon Túli Színházak fesztiválja (1995); Valan – látványtervezői díj, Alexander Trauner fesztivál (Szolnok, 2019). Nős, felesége D. Albu Annamária, a Tamási Áron Színház művésze. Két lány édesapja.