Emelkedik az árvaellátás – látom május 2-án az M1-en hírcímként, s érzem, hogy megáll az ész, s álljon meg a menet, ez azért mégiscsak sok. Esetleg annak színvonala emelkedhet!
Nem elég, hogy majd négymillió magyart „eloltottak” az anyaországban (nem akármelyik főorvos szerint, ugyanitt kb. egy hete), ahelyett, hogy beoltották volna őket…
Mondom is nejemnek, vajon mi lenne velem, ha többet nézném a tévét, hallgatnám a rádiót, netán rendszeresen tenném ezt is meg az újságolvasást is?! Bizony megártana.
Ugyancsak az M1-en, de máshol is, hallom méltán nagyra becsült egyik legismertebb atyánktól, amikor a legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt emlegeti, hogy „Szécsenyit” mond, s nem „Szécsényit”, mert utóbbi lenne a helyes. Úgy éreztem, ez elég köztudott, eléggé norma, de sajnos nem így van.
A helytelen kiejtés remélhetőleg ritkább jelenség lesz, miután már 2016-ban Budapesten a Püski Kiadónál megjelent Fekete László kétkötetes, Magyar kiejtési nagyszótár című könyve. Végre sokak láthatják, hogy Weörest valóban „vörösnek” kell mondani, s Batthyány Lajos családnevét is „Battyányinak” ajánlatos ejteni stb.
Sajnos, az említett könyv alcíme ugyancsak kifogásolható: „A 20–21. század magyar köznyelvi kiejtés szótára”. Jobban értenénk így: A 20–21. századi magyar köznyelv kiejtési szótára. Esetleg ekképp is jobb lenne: A 20–21. század magyar köznyelvének kiejtési szótára. Ugye, egyetért a kedves olvasó? Nem a kákán keresem a csomót, többségünk szerint tudtommal közérdek a helyes nyelvhasználat.
Túl sok mindent ejtünk, s rosszul, hibásan mondunk ki és el egyet-mást, és túllépünk a nemkívánatos dolgokon anélkül, hogy okulnánk tévedéseinkből, anélkül, hogy helyretennének bennünket. Engem is persze, mert szintén rám férne olykor a helyesbítés, főleg a szemembe mondva.
Zsigmond Győző
