– Milyen sűrűséggel kényszerül elmagyarázni híveinek, mit is jelent a pünkösd, illetve a húsvét utáni ötvennapos várakozás?
– Évente többször is, természetesen főleg a pünkösdi ünnep közeledtével. Ilyenkor azzal is szembesülünk, hogy az emberek korántsem tartják akkora ünnepnek, mint a karácsonyt vagy a húsvétot. Külön probléma, hogy mi magunk, lelkipásztorok sem vagyunk teljes mértékben tisztában a pünkösd jelentőségével. Én elsősorban attól vagyok szomorú, hogy ilyenkor kevesebben vagyunk a templomban, és jóval kevesebb az „érdeklődő” maga az ünnep iránt. Talán betudható annak is, hogy nem nagyon van ehhez kapcsolódó népszokásunk, ezért sok protestáns is átveszi a búcsújárás szokását, és elmegy Csíksomlyóra. Méltatlanul keveset foglalkozunk vele, a nagyhéten, a bűnbánati héten túl nincs nagy rákészülés. Holott a lélek ünnepét, a lélek kitöltésének pillanatát éljük meg, ami azonban messze nincs megfelelő mélységben megélve a protestáns egyházban.

– Tekintsük ezt bizonyos mértékig a lelkipásztor önkritikájának is? Miért nincs a megfelelő helyen a pünkösd a protestáns lelkekben?
– Némi túlzással, talán mert pünkösdkor nincs fenyőfánk vagy piros tojásunk. Pünkösd ugyanis már az üdvtörténelem, az a krónika, amit nem lehet történetfilozófiai eszközökkel értelmezni, ahhoz a hit látása szükségeltetik. Mert hát egy emberi dimenzióban érthetetlen és mérhetetlen dologról van szó. Míg karácsonykor és húsvétkor két istentiszteletet tartunk, addig pünkösdkor bőven elég egy, bár a járványhelyzet miatt Szemerján idén kettőt tartunk. Amúgy meg sok protestáns jár a búcsúba, miután kiderült, hogy idén csak a plébániák által kibocsátott kitűzőkkel lehet felmenni a nyeregbe, többen felhívtak, igazolást kérve, hogy feljuthassanak. És csak nehezen értették meg, hogy ez egy katolikus rendezvény, amelyre mi nem adhatunk igazolást.

– Miközben pünkösd gyakorlatilag az egyház születésnapja…
– Pontosan így van, még akkor is, ha Krisztus születése, az a meleg, családias ünnep mindent széppé és jóvá tesz, hiszen a kisded születésével megszületik maga az élet. Jómagam mindig elmondom, hogy pünkösdkor is születésnapról van szó, amikor háromezer ember megkeresztelkedik, együtt vannak szeretetben, és megszületik az anyaszentegyház. Isten lelkéről van szó, a saját lelkünkről, hangoztatom, szépen hangzik, meghallgatják, de továbblépnek, nincs folytatás. Aztán jön a Szentháromság vasárnapja, majd az ünneptelen fél év egészen az újzsengéig. Így élünk, egyre inkább rohanunk az ünneptelenség felé.

– Lelkészcsaládban nőtt fel, gyakorlatilag egész életében ezeket a vívódásokat hallgathatta. Az édesapja generációja hogyan kezelte ezeket a problémákat?
– Nem nevezném problémának, illetve kevésbé a lelkipásztorok problémájának. Az emberek, a hívek hozzáállását jelzi viszont, hogy pünkösdkor nem jönnek haza a külföldön élők, nincs meg az együvé tartozás érzése. És ezt kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Számomra papgyerekként az ünnep mindig ünnep volt, másképpen megterített asztallal, miközben sokszor siettünk az ebéddel, mert édesapámnak mennie kellett szolgálni. De így vagyok ezzel ma én is. Félig viccelődve szoktam mondani: alig várom, hogy nyugdíjas pap legyek, drukk és rohanás nélkül ünnepelhessek. Úgy ülhessek be a padba, hogy ma pünkösd van, és valaki ehhez méltó módon szól hozzám a szószékről.

– Tekinthetjük a pünkösdöt megelőző bűnbánati hetet egyfajta lelki zarándoklatnak?
– Nyugodtan, hiszen ez valóban az a lelki utazás, amelynek során az igehirdetés révén az ember bejárja az utat a „ki vagyok én?” kérdéstől egészen addig, hogy „mit kell letennem Isten színe elé?” Ha így érkezünk meg a szeretet, a bűnbocsánat asztalához, akkor felszusszanhatunk, hogy megkaphatjuk a kegyelmet, amelyet Isten a fia által adott az úrvacsora révén. De azt sem felejtem soha, amikor Kovács nénivel kettecskén voltunk a templomban Kökösben, első szolgálati helyemen, ő meg azt mondta – talán vigasztalni akart –, hogy tiszteletes úr, ebben a faluban nincs is bűn, itt mindenki olyan tiszta, hogy nincs szüksége bűnbánati istentiszteletre. A protestáns ember valamiért fél a bűnbánat szótól, és ez megint lélek kérdése, rettegés az önmagunkkal való szembenézéstől. Az ige általi felszólítás, hogy „ne tedd” vagy „vedd észre”, többnyire nem tetszik, mert az önmagunkkal való szembesítésre késztet, és ez az
egyik legnehezebb dolog az ember életében.

– Van kedvenc pünkösdi prédikációja, üzenet, amelyet minden évben fontosnak tart közvetíteni a hívek felé?
– Abszolút kedvenc nincs, mert úgy tartom, mindig lehet jobban csinálni. Ugyanazt sem lehet mindig elmondani, az nagy hiba lenne. Joó Sándor néhai budapesti lelkipásztor egyik legátusi tapasztalatáról szóló beszámolóját sem felejtem: egyik alkalommal úgy érezte, nagyon jól sikerült a prédikációja, a végén azonban odament hozzá egy asszony és megkérdezte: maga hiszi, amit mondott, tiszteletes úr? Az meg velem fordult elő, hogy egy fejőasszony három év múltán szó szerint idézett két mondatot egy korábbi prédikációmból. Persze nem lehet minden évben újra „feltalálni” a pünkösdöt, de a Szentírás annyi mindent rejt magában, hogy sokszor csak a szószéken villan be egy-egy jelentéstartalom, amelyet addig a lelkész nem vett észre, holott előtte órákon át készült a prédikációra. Jómagam igyekszem tanulni mindenkitől, legátustól a klasszikusokig.

– A pünkösdhöz hasonlóan „légiesített” ünnep esetében az elméleti megközelítés mellett milyen mértékben van hely a gyakorlati tapasztalatok megosztására?
– Lelkésze válogatja, van, aki nagyon elméleti szinten tárgyalja a pünkösdöt, és van, aki beleviszi a saját élettörténetét is, vagy tanítómesét hív segítségül az ige üzenetének átadásához. Én egyenesen szenvedek, ha nem tudok valamilyen személyes szálat, érintettséget belevinni a prédikációimba. Akár az utolsó pillanatban is átírom, ha olyan impulzus ér, amit fontosnak tartok közvetíteni. Bűnbánati héten mindig befolyásolnak az előttem szóló lelkésztársak igehirdetései. Konfirmálásra is készülünk, ilyenkor a gyerekek is hatással vannak a mondandómra. Vagy hogy épp mit mondanak a járvánnyal kapcsolatos hírek. A nagy svájci teológus, Barth Károly annak idején úgy fogalmazott, hogy neki egyik kezében ott a biblia, másikban az újság. Én is azt vallom, hogy egyetlen pillanatig sem szabad elvonatkoztatni attól, ami a világban történik.

– Egyre több jel mutat arra, hogy az életünk lassan visszatérhet a korábbi kerékvágásba, ilyenkor talán érdemes egy pillantást vetni a templomi padsorokra. Milyen mértékben ürültek ki a járvány, illetve az azzal kapcsolatos korlátozások következtében?
– A koronavírus-járvány elején nagyon gyorsan kiürültek a templomok, és bár azt akartuk hinni, hogy a különböző lazítások tömegeket hoznak vissza, ez korántsem történt így. A szemerjai gyülekezetnek talán a kétharmada tért vissza, de a szerdai bibliaóráról még mindig jóval nagyobb a távollét. Szeretetvendégséget sem tarthatunk egyelőre, az idősebbek többsége változatlanul tartózkodik a közösségbe járástól. A korlátozások még mindig kifejtik azt a korlátozó hatásukat is, miszerint „nem megyek templomba, mert úgysem férek be”. Néhány napja nem kötelező a szabadtéri maszkhasználat, mégis sokan járnak maszkban az utcákon. Az emberek „visszacsalogatásával” is csínján kell bánnunk, egyelőre sok még a bizonytalansági tényező, ami miatt a családlátogatásokat is változatlanul szüneteltetjük. Keressük persze az utakat, de ha régebben rengeteg gátja volt az emberek megnyerésének vagy visszanyerésének, most mindez halmozottan érvényes.

– Milyen a csíksomlyói búcsúval való „személyes viszonya”?
– Természetesen én is részt vettem már, hiszen a rendezvény közösségi, az együvé tartozás érzését tápláló ereje kétségbevonhatatlan. Elsősorban a kíváncsiság vitt oda, aztán a katolikusok iránti tisztelet, valamint az, hogy székely-magyar ember vagyok. Legkevésbé a hívő embert vonzotta bennem, miután nem az én liturgiám. Leginkább azonban a székely identitás kimondását hiányolom, aminek számtalan kisebb-nagyobb jele nyilvánult meg az évek folyamán. Én ebben nem tudok, nem is akarok megalkuvó lenni. Talán megköveznek érte, de akár azt is el tudnám képzelni, hogy egy kis református beszéd is elhangozzon a nyeregben, már csak azért is, mert az az egyik legerősebb székely szimbólum, szent hely. És hát a reformáció, ez az „apró” változás mégiscsak alaposan megmozgatta a világot. Hiszem és vallom, hogy bűneinket csak Krisztus tudja megbocsátani, Isten és ember között csak a Krisztus létezik.

Incze Zsolt
A Szemerjai Református Egyházközség lelkésze, a Sepsi Református Egyházmegye esperese. Baróton született 1968-ban, iskoláit Kovásznán és Sepsiszentgyörgyön végezte, ahol a 2-es számú Ipari Líceumban érettségizett 1986-ban. Teológiai tanulmányait 1990-ben kezdte, 1995-ben diplomázott Kolozsváron. Első szolgálati helye Kökös volt, onnan érkezett 2003-ban a szemerjai gyülekezet élére. 2012-től az egyházmegye esperese, a második ciklusát tölti. Nős, három gyermek apja.