Zeidler Miklós: A trianoni béke megalkotása 2.

2021. június 4., péntek, Történelmünk

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe 325 ezer km2-ről (Horvátországot nem számítva 282 ezer km2-ről) 93 ezer km2-re, lakossága pedig 20,8 millióról (Horvátország nélkül 18,2 millióról) 7,6 millióra csökkent. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,3 millió, tehát 30,2 százalék volt magyar. A nem várt és hatalmas sokk miatt, amit ez a döntés okozott, évtizedekig burjánoztak a meseszerű, felelősségáthárító és bűnbakkereső magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata, a Magyar Tudomány centenáriumra szerkesztett 2020/6-os tematikus számában jelent meg Zeidler Miklós, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem docensének tényszerű összefoglalója, melynek első részét tegnap közöltük, folytatása – a szerkesztőség alcímeivel – ma, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján olvasható.

Területi igények

A román kormány az 1916. augusztus 17-én aláírt bukaresti szerződésre alapozta területi igényeit, amelyben a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Oroszország háborús győzelem esetére Erdély és a Bánság egészének, valamint a Tiszántúl nagyobb részének átcsatolását ígérte meg Romániának, amennyiben az megtámadja az Osztrák–Magyar Monarchiát. A román követelés így a Tisza–Vásárosnamény–Debrecen–Gyoma–Szeged–Tisza vonaltól keletre fekvő területekre terjedt ki (Vásárosnaményt igen, a többi várost nem beleértve). E területen 2,3 millió magyar lakott, mintegy fele a tervezett új határok mentén.

A jugoszláv igények Horvát-Szlavónia és a Bánság egészére, a Bácska nagyobb részére, valamint Zala, Somogy és Baranya megye déli sávjára terjedtek ki. Ez a Szentgotthárd–Letenye–Murakeresztúr–Barcs–Siklós–Mohács–Horgos–Szeged–Maros vonaltól délre fekvő területeket jelentette (az említett településeket is beleértve), ahol összesen mintegy 700 ezer magyar élt, zömmel a javasolt határok mentén.

A belgrádi és a prágai kormány közös javaslata volt egy észak–déli irányú, 50–60 km szélességű területsáv („szláv korridor”) leválasztása Nyugat-Magyarországról (és kisebb részben Ausztriáról), amely összekötötte volna a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot és Csehszlovákiát – közvetett kijáratot biztosítva utóbbinak az Adriai-tengerhez.

A Párizsba csak jóval később meghívott osztrák békedelegáció június 16-án nyújtott be területi igényt Magyarországgal szemben: a határ egész hosszában húzódó, közel 5200 km2 területű, többségében németajkú Burgenlandot követelte népszavazás útján.

A szláv korridor ötletét a békekonferencia rövid úton elvetette, a többi követelés azonban végigjárta a döntéselőkészítő fórumokat, s végül a Legfelsőbb Tanács elé került, amely – a népszavazást minden esetben mellőzve – északon, keleten és nyugaton 85–90 százalékban, délen 75–80 százalékban helyt is adott a területi igényeknek. Ezenkívül Lengyelországhoz került néhány kis hegyi falu Árva és Szepes vármegyéből, Olaszország pedig megszerezte Fiumét, jóllehet azt a békekonferencia eredetileg a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak szánta. A döntések 1919. június–július folyamán születtek meg, de kisebb módosításokra – a magyar–jugoszláv határon – még decemberben is sor került. (Fiume hovatartozásának ügyét csak 1924-ben sikerült lezárni.)

Ha a nagyhatalmak valamennyi fenti követelésnek helyt adtak volna, a Magyar Királyság területének 78 százalékát, népességének pedig 70 százalékát veszíti el, s az új állam 62 ezer km2-re zsugorodik, mindössze 5,4 milliós népességgel. Ha viszont a békekonferencia tisztán az etnikai elvet érvényesíti – és nem vonja kétségbe a magyarországi népszámlálások nemzetiségi adatainak hitelességét –, akkor az új Magyarország területe mintegy 120 ezer km2, lakossága mintegy 10 millió fő lehetett volna. A békeszerzők döntéséből végül egyfajta „kompromisszum” volt kiolvasható: az új határok egy 93 ezer km2-es, az 1910. évi cenzus szerint 7,6 millió lakost számláló Magyarország képét rajzolták ki.

 

Felkészülés a békekonferenciára

Magyarországon Teleki Pál és Buday László kezdeményezésére földrajztudósok és statisztikusok már 1918 októberé­ben megkezdték a felkészülést a majdani békekonferenciára. Károlyi Mihály gróf kormánya kezdettől fogva jelentős anyagi támogatást és kellő intézményi hátteret biztosított a munkához, amelybe az év végétől egy frissen megalakult társadalmi szervezet, Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája (röviden: Területvédő Liga) is bekapcsolódott. A kormány 1919. február közepén – egy hónappal a békekonferencia megnyitása után – már ki is jelölte a Párizsba majdan kiküldendő delegáció tagjait, amelynek élén Károlyi állt, mint nemrégiben hivatalba lépett köztársasági elnök. A nagyhatalmak azonban egyelőre nem számoltak Magyarország meghívásával, amelynek kormányát hivatalosan el sem ismerték.

Nem kapott lehetőséget a békekonferencián való részvételre az 1919 márciusában hatalomra jutott tanácskormány sem. Május első felében rövid időre felmerült ugyan a meghívás lehetősége, a nagyhatalmak azonban – amelyek kezdettől fogva bizalmatlanul, majd egyre növekvő ellenszenvvel tekintettek a bolsevizmusra – a hónap közepétől már nyíltan ellenségként kezelték a Tanácsköztársaságot, s annak felszámolására törekedtek. A kommün idején a béke-előkészítés folyamata is lelassult, mivel a munkatársak egy része a háttérbe húzódott vagy elmenekült a proletárdiktatúra elől. Az 1919 májusában Aradon megalakult, majd Szegedre költöző, Károlyi Gyula vezette ellenkormány – főként annak külügyminisztere, Teleki Pál – megpróbálta ugyan folytatni a béketárgyalásokra szánt magyar anyag összeállítását, ez azonban szakemberek hiányában csekély eredménnyel járt.

 

 

 

A tanácskormány bukását követően azonban, 1919. augusztus 21-én Budapesten megalakult a Béke-előkészítő Bizottság (röviden: Békeiroda), amely egyre gyarapodó létszámmal, a korábbinál jóval szervezettebben folytatta a munkát. Újabb tanulmányok, statisztikák és térképek készültek Magyarország történelméről, földrajzáról, éghajlatáról, természeti kincseiről, politikai berendezkedéséről, nemzetgazdaságáról, közlekedési útvonalairól, felekezeti viszonyairól, az országot benépesítő különböző nemzetiségek területi elhelyezkedéséről, társadalmi integrációjáról, jogi, politikai és gazdasági helyzetéről, műveltségi fokáról. A Békeiroda ekkor már ismerte a szomszédos országok követeléseit és a mögöttük álló érveket, így ezek ellenében célzottan sorakoztathatta fel saját argumentumait. Az 1919. júniusban, szeptemberben, illetve novemberben megkötött német, osztrák és bolgár békeszerződés szövegének összevetéséből pedig kiderült, hogy a békék egy „kaptafára” készülnek, szerkezetük s helyenként a paragrafusok megszövegezése is nagyon hasonló. Ennek alapján a majdani magyar békefeltételek egy részét akár előre meg is lehetett jósolni, annál is inkább, mivel a magyar határokra vonatkozó legfontosabb döntések már 1919 júliusában megszülettek, és Magyarországon is ismertté váltak.

 

Meghívás Párizsba

Magyarországot végül december 1-jén hívták meg a konferenciára, miután a Friedrich István vezette, az antant által elfogadhatatlannak ítélt ellenforradalmi kormány helyébe jobboldali túlsúlyú, de szociáldemokrata és liberális minisztereket is felvonultató koalíciós kormány lépett a keresztényszocialista Huszár Károly vezetésével. E „koncentrációs” kormány november 29-én végre megkapta a győztesek elismerését, s ezzel megnyílt az út Párizsba, a békekonferenciára.

A magyar küldöttség 1920. január 5-én reggel indult útnak, és kétnapi vonatozás után érkezett meg Párizsba. Elnöke Apponyi Albert volt, tagjai között ott volt Teleki Pál és Bethlen István, valamint a századelő és két háború közötti időszak számos befolyásos minisztere és diplomatája. A delegáció a történelmi Magyarország egyfajta lenyomata volt: a küldöttek kivétel nélkül a politikai, diplomáciai, katonai, gazdasági és kulturális elitből rekrutálódtak, világnézetüket jobbára a konzervativizmus – ritkábban a (konzervatív) liberalizmus –, valamint a világháború és a forradalmak hatására megerősödött nacionalizmus határozta meg. A delegációban felülreprezentált volt a (szak)politikailag aktív arisztokrácia és az inkább nemesi, mint polgári háttérrel bíró állami tisztviselőréteg.

A küldöttség Párizs nyugati elővárosában, Neuillyben, a Château de Madrid nevű szállodában kapott elhelyezést – teljes panzióval, saját költségen –, ahol előzőleg a bolgár delegáció is lakott. A küldöttek mozgását francia detektívek figyelték, Párizsba pedig még városnézés, vásárlás, színházlátogatás céljából is csak az ő kíséretükben volt szabad beutazni. Az intézkedéssel megpróbálták elejét venni annak, hogy a delegáció politikusokkal, közéleti személyiségekkel, újságírókkal lépjen kapcsolatba, és rajtuk keresztül szerezzen nagyobb nyilvánosságot – esetleg támogatást – a magyar békecéloknak. Ottlik György külpolitikai szakírót, aki január 19-én fel akarta keresni a The Times párizsi tudósítóját, a detektívek feltartóztatták, a békedelegációnak pedig haza kellett küldenie őt Budapestre.

A magyar békedelegáció 1920. január 14–31. között húsz olyan, ún. előzetes jegyzéket – valamint az ezekhez tartozó terjedelmes mellékleteket – nyújtott be a békekonferenciához, amelyek még a békefeltételek átvétele előtt készültek. Jelentőségénél fogva kiemelkedett közülük a 45 melléklettel ellátott II. sz. Bemutatkozó jegyzék, amely többek között Ausztria és Magyarország közjogi kapcsolatának alakulásáról, továbbá Magyarország földrajzáról, népesedéséről, nemzetiségeiről, nemzetgazdaságáról, oktatáspolitikájáról, a lakosság műveltségi viszonyairól, valamint az ország világháborúban játszott szerepéről közölt adatokat. Külön jegyzékek foglalkoztak az elcsatolásra szánt területekkel és nemzetiségekkel. Az erdélyi kérdésről szóló VIII. sz. jegyzék, a XII. sz. Délvidéki jegyzék, A ruténkérdésről szóló XIII. sz. jegyzék, A tótkérdésről szóló XIV. sz. jegyzék, a Nyugat-Magyarországról szóló XV. sz. jegyzék, valamint A sokácokról és a bunyevácokról szóló XVI. sz. jegyzék is részletes adatokat tartalmazott e vidékek etnikai és gazdasági viszonyairól, Magyarország központi területeivel való régóta fennálló, szoros kapcsolatairól és a szomszéd országok igényeinek önkényességéről, rosszhiszeműségéről, s némelyik az idegen megszálló csapatok által elkövetett visszaélésekre, atrocitásokra is kitért.

 

Apponyi beszéde

A magyar küldöttség január 15-én kapta kézhez a békefeltételeket, amelyeknek szigorúsága megrendítő volt, de nem okozott különösebb meglepetést. Másnap Apponyi szóban fejtette ki észrevételeit a Legfelsőbb Tanács tagjai előtt, ahol általános támadást intézett a béketervezet ellen. Megállapította, hogy csekély háborús felelősségéhez képest Magyarországot aránytalanul súlyos, „már a létét is veszélyeztető” büntetéssel sújtják. Kifogásolta az etnikai elv részrehajló alkalmazását, s tagadta, hogy a magyar kormányok elnyomó politikát folytattak volna a nemzetiségekkel szemben. Helytelenítette, hogy az elcsatolandó területek kormányzása olyan nemzetiségek kezébe kerül, amelyek „jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak”. Ideális képet festett a történelmi Magyarországról, s biztonságpolitikai és gazdasági érvek egész sorát vonultatta fel az integritás fenntartása mellett. Megállapította, hogy Magyarország évszázadokon át fontos szerepet játszott Közép-Európában „a béke és a biztonság”, valamint „az egyensúly és a stabilitás” fenntartásában, „biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben”. Hangsúlyozta, hogy a Kárpát-medence természet adta, szerves geográfiai egysége lehetővé teszi a régió harmonikus gazdasági együttműködését, ennek sikerét azonban csak az egységes kormányzás garantálhatja. S bár elismerte a győztesek jogát a hatalmi erőviszonyok megváltoztatására, a méltányos és tartós béke megteremtését a területek hovatartozásáról döntő népszavazásoktól várta. Ezt nevezte a békedelegáció fő követelésének, s kijelentette: „előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az”.

 

Gróf Apponyi Albert, a magyar tárgyalóküldöttség vezetője. Fotó: Wikipédia

 

Apponyi beszéde meglepően nagy hatást gyakorolt hallgatóságára, különösen David Lloyd George brit és Francesco Nitti olasz miniszterelnökre, akik februárban a magyar határok újratárgyalását javasolták. Március első napjaiban, a brit, francia és olasz részvétellel – az amerikaiak és a japánok távollétében – lebonyolított londoni ülésszakon csakugyan napirendre is került a magyar határok ügye, ám a francia küldöttek hajthatatlansága miatt végül mégsem foglalkoztak érdemben a kérdéssel. Mindössze abban állapodtak meg, hogy az esetleges kisebb módosításokra majd a határvonal végleges kijelölését végző szakértői bizottságok tehetnek javaslatot.

Eközben a magyar békedelegáció több új javaslattal is előállt a határkérdésben, s az Apponyi által említett népszavazások mint fő követelés mellett konkrétabb területi megoldásokat is felvetett. A január 18-án átadott X. sz. jegyzék például bemutatta a közvetlenül a tervezett határok mentén élő, elcsatolásra szánt magyarok által lakott területek pontos elhelyezkedését, ezzel mintegy ötletet adva a békekonferenciának, hol is kellene kezdenie a határok módosítását. A „C” kísérőjegyzék pedig – amely lényegében a február 12. és március 10. között beadott 18 ún. válaszjegyzék bevezetője volt – már felvetette a Székelyföld visszacsatolásának lehetőségét is, amelyet, úgymond, „könnyű volna a magyar középponttal összekötni egy vegyesnyelvű folyosó által”.
 

Elutasítják a magyar javaslatokat

Március második felében, amikor a londoni tárgyalásokról érkező kedvezőtlen hírek eljutottak Neuillybe, nyilvánvalóvá vált, hogy a békekonferencia elutasítja a magyar javaslatokat, és nem fogja jelentősen módosítani a békefeltételeket. A delegáció ekkor alaposan megvizsgálta azt a kérdést, milyen reakciókat válthat ki, ha Magyarország nem írja alá a békeszerződést. A március 23–24-én tartott tanácskozáson a felszólalók úgy vélték, hogy a győztes hatalmak a magyar ellenállás esetén gazdasági blokádot, sőt, esetleg újabb katonai megszállást vezetnek majd be, s ezek már rövid távon is nagymértékben rontanák a magyarországi közállapotokat, így a kormány mégiscsak a béke aláírására kényszerülne – esetleg még rosszabb feltételekkel. Bethlen István szerint az aláírás megtagadása esetén tovább romlana a megszállt területeken élő magyar lakosság helyzete, fokozódna üldöztetésük, s tömegével kényszerülnének kivándorolni. Ez még jobban megterhelné a magyar gazdaságot – s félő, hogy Magyarország esetleg örökre elveszíti a megszállt területeket. A küldöttek többsége végül egyetértett azzal, hogy az adott kényszerhelyzetben elkerülhetetlen a béke elfogadása.

Ezekben a napokban azonban – váratlan fordulattal – titkos tárgyalások kezdődtek Párizsban a francia és a magyar kormány képviselőinek részvételével, amelynek tárgya jelentős francia tőkebefektetések eszközlése, valamint a két ország külpolitikájának összehangolása volt. A gazdasági krízishelyzetben lévő, külpolitikailag elszigetelt, süllyedőben lévő Magyarországnak igazi mentőöv lett volna ez az együttműködés, Franciaországnak pedig – amelyik éppen kelet-közép-európai szövetségi rendszerének kiépítésén dolgozott – gazdasági és politikai szempontból is előnyös lett volna, ha a Duna-medence fő vízi és vasúti közlekedési vonalait birtokló Magyarországot is be tudja vonni partnerei közé. Az ilyen jellegű francia–magyar közeledés azonban sok érdeket sértett – a tárgyalások nem véletlenül folytak titokban –, s amikor május folyamán kiszivárogtak a tárgyalások részletei, az ügy Magyarországon és külföldön is nagy felháborodást keltett. London és Róma saját befolyásszerzési törekvéseit, Prága, Bukarest és Belgrád pedig friss területi nyereségeit látta veszélyeztetve – s valamennyien árulással vádolták Párizst, amely szövetségeseivel szemben az ellenséges Magyarországot részesíti előnyben. A magyar közvélemény is nehezen fogadta el, hogy a kormány hirtelen az addig fő ellenségnek tekintett franciákkal barátkozik, s ezzel, úgymond, nem csupán a nemzeti büszkeséget sérti meg, hanem hosszú távra alárendeli az országot idegen érdekeknek. A tárgyalások egy időre mindenesetre feltámasztották a magyar kormány optimizmusát, és 1920 áprilisában újabb határjavaslat készült Teleki Pál „műhelyében”, amely a nemzetiségi és a gazdasági szempontok kombinálásával, valamint egyes régiókban népszavazás alkalmazásával hosszú távra meghatározta a revízióval kapcsolatos magyar tervezgetéseket.

 

Elkészül a végleges szöveg

A francia–magyar tárgyalások nem okoztak fennakadást a békekonferencia működésében, így május elejére elkészült a magyar békeszerződés végleges szövege. Ezt, valamint a magyar békejegyzékekre adott tételes választ, továbbá a magyar észrevételek elutasítását általánosságban megindokoló, Alexandre Millerand francia kormányfő, a békekonferencia elnöke által aláírt kísérőlevelet május 5-én vette át Praznovszky Iván, a delegáció főtitkára, aki azonnal Budapestre utazott a dokumentációval.

Az anyagból kiderült, hogy a nagyhatalmak csak néhány kevésbé jelentős kérdésben adtak helyt a magyar delegáció észrevételeinek. A békeszerződés szövege összesen 56 ponton tért el az előzetes békefeltételekben foglaltaktól. A módosítások azonban nem érintették a szerződés lényegét, jobbára csak stiláris vagy jogtechnikai jellegű pontosításokat jelentettek. Egyes kérdésekben azonban – a hadianyaggyártás korlátozása, a jóvátétel összegének megállapítása, a Bécsben őrzött magyar műkincsek tulajdonjoga, az elcsatolt területekről Magyarországra költözők vagyona, a Duna-medence egységes árvízvédelmi rendszere – valóban észszerűbb, illetve nagyvonalúbb szabályokat rögzítettek. Annak pedig, hogy a szomszéd országok kisebbségvédelmi kötelezettségeit a magyar béke szövegébe is beiktatták, nemzetközi jogi szempontból nagy jelentősége volt, hiszen így Magyarország is szerződő féllé vált és felléphetett a szerződés végrehajtása érdekében.

A Minisztertanács május 13-i és 17-i ülésén foglalkozott a békeszerződés kérdésével, s végül az aláírás mellett döntött – lényegében ugyanazon szempontok alapján, amelyek már a békedelegáció márciusi értekezletén is felmerültek. A békedelegáció formálisan lemondott, az aláírás feladata így a kormányra szállt, amely – az általános elkeseredettség és a tiltakozó tüntetések ellenére – a hónap végén Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd meghatalmazott miniszteri rangú külügyi államtitkár személyében kijelölte a békeszerződés aláíróit.

 

1920. június 4.

A békeszerződés aláírására 1920. június 4-én délután került sor a versailles-i kastélykertben lévő Nagy-Trianon-palotában. „Mikor a magyar küldötteket bejelentették, mindenki felállt, azután a két magyar főmegbízott elfoglalta kijelölt helyét a patkó alakú asztalnál, szemben a portugáli küldöttekkel. Ekkor Millerand elnök felszólította őket, hogy a megállapított szerződést írják alá. Elsőnek dr. Benárd írta alá, egy külön erre a célra a terem közepén felállított asztalon. Ezután következett a szövetséges öt nagyhatalom, majd a többi állam, a francia betűrend szerinti sorban. Miután Millerand elnök az ülést berekesztette, a magyar megbízottak elsőnek hagyták el az emlékezetes trianoni kastélyt” – áll a békedelegáció hivatalos jelentésében.

 

A szerződés magyar aláírói, Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd elhagyják a Nagy Trianon palotát. Fotó: Agence Rol

 

A magyar közvéleményben kezdettől meghatározó volt, s ma is széles körben tovább él az a meggyőződés, hogy a békeszerződés afféle tákolmány: téves információkon és gonosz szándékokon nyugvó jogi fércmű. Ezt a minősítést az elkeseredés és a felháborodás szülte, amit a szerződés legismertebb és magyar részről leginkább sérelmezett, az ország új határairól és részleges leszereléséről intézkedő fejezetei váltottak ki. E cikkelyek azonban a dokumentumnak csupán a töredékét teszik ki, miközben az egész szerződés jogi szempontból nagyon is körültekintően összeállított, általános kérdésekre és apró részletekre is kiterjedő mű, mely azonban – kétségtelenül – egyoldalúan érvényesíti a győztesek politikai érdekeit, s teljesen figyelmen kívül hagyja a magyar szempontokat. A közkeletű szóhasználat ezért Magyarországon, csakúgy, mint a többi vesztes államban, diktátumnak bélyegezte a dokumentumot, annak ellenére, hogy az – természetesen – „békeszerződés” néven került be a Magyar Törvénytárba mint az 1921. évi XXXIII. törvénycikk.

A béke súlyos rendelkezései politikai, anyagi és morális szempontból is erősen megterhelték a magyar társadalmat, ezért a két háború közötti időszakban a magyar kormány fő külpolitikai célkitűzése – a közvéleménnyel egyetértésben – a békeszerződés revíziója volt.

 

Összefoglalás

Magyarországon az első világháborús összeomlás után hatalomra jutó kormányok egyöntetűen elfogadták a nemzeti önrendelkezés elvét, de egyikük sem mondott le automatikusan a területi integritás megőrzéséről. A szomszédos országok a nemzeti függetlenség programjával léptek fel, de – Ausztriát leszámítva – az etnikai határokon jóval túlnyúló területeket is követeltek gazdasági és katonai megfontolásokból, s ezzel egyidejűleg Magyarország nagyobb részét katonai megszállás alá vonták. Magyarország csak 1919 végén kapott lehetőséget arra, hogy elküldje képviselőit a párizsi békekonferenciára, amikor a legfontosabb döntések lényegében már megszülettek. A magyar kormány a területi kérdésben a népszavazáson, az etnikai elven, illetve az etnikai-gazdasági-katonai megfontolásokon alapuló megoldásokat is felvetett, a nagyhatalmak azonban ezeket és a legtöbb egyéb magyar javaslatot is elvetették, s csak minimális változásokat hajtottak végre az eredeti békefeltételeken.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mi lenne a helyes medve-ügyben?






eredmények
szavazatok száma 2867
szavazógép
2021-06-04: Emlékezet - :

Berde Károly emlékezete (Gidófalvi élettörténetek)

(1897. április 28., Fotosmartonos – 1975. október 30., Dunavecse)
Talán hét évvel ezelőtt egy Gidófalvától közel 800 kilométerre található városban, Dunavecsen Sándorné Ablonczy Zsuzsanna református kántor-, énektanár kutatásba kezdett. A szülővárosában nagy tiszteletnek örvendő, ott 55 évet élt s az ottani közösségnek maradandót alkotó Berde Károly gyökereiről, szülőfalujáról, gyermekkoráról kevés adat volt addig ismert. Rátalált egy levente- és egy cserkésztábori naplóra. Mindkettőt Berde Károly írta a 30-as években. Aztán egy 1924-ben kiadott verseskötetre is, amelyet ugyancsak Berde írt. Bércek hangja volt a kis könyv címe, a helyi Weiner Miksa nyomdájában nyomták. Ma is megtalálható a könyv az ottani megyei könyvtárban.
2021-06-04: História - Csinta Samu:

A túlélés száz éve befejeződött (Beszélgetés dr. Szabó Pál Csabával, a Trianon Múzeum igazgatójával)

Példátlan történelmi teljesítményt hozó első után kezdheti a második ezer évet a magyarság, tartja dr. Szabó Pál Csaba történész. A várpalotai Trianon Múzeum alapítójával tabukról, veszélyes Erdély-képről, öngyilkos receptorokról és hétezer magyar fiatal küldetéséről is beszélgetünk a trianoni diktátum százegyedik évfordulóján.