Fütyülve ugyanis az egyetemi autonómia elvére – ez a fogalom csak Marosvásárhelyen telítődött igazán tartalommal, ott ugyanis az egyetemi autonómiára hivatkozva folyamatosan gáncsolni lehet a magyar nyelvű orvosképzést –, a kabinet lehetővé tenné, hogy a nyugdíjkorhatárt, azaz a 65 évet elért egyetemi oktatók 70 éves korukig folytathassák egyetemi pályafutásukat, attól függetlenül, hogy a megfelelő oktatási intézmény akarja-e ezt vagy sem.

Ez megvető az egyetemekre nézve, nyomatékosította Daniel David, a rektorok országos szövetségének elnöke, Marian Preda, a Bukaresti Egyetem vezetője pedig a kormány legrosszabb döntéseként emlegette, hozzátéve, eredménye az lesz, hogy távol tartja a fiatal tanerőt a katedráktól, hogy állandósul a középszerűség, a hozzá nem értés. Tiltakozó nyilatkozatot adott ki továbbá az ország öt meghatározó egyeteme, a rektorok állásfoglalásukban azt írják, nem tudják elfogadni, hogy az egyetemeken kívül hozzanak olyan döntést, mely magát az oktatási és kutatási folyamatot érinti.

Hol van tehát az egyetemi autonómia? – kérdezhetik joggal az érintettek, miért az újabb értelmetlen, központosító intézkedés? Kinek, milyen „akadémiai” érdekcsoportnak kedveznek és miért? Mit üzen ezzel a kabinet mindazoknak a fiataloknak, akik egyetemen tanulnának, s még hisznek abban, hogy a tudás fontosabb, mint a professzori székhez való ragaszkodás? Ez a kérdés azért is kiemelt figyelmet érdemel, mert a járványidő térdre kényszerítette magát az egyetemi oktatást is – másfél év telt úgy el, hogy a diákok jobbára csak a számítógép képernyőjén követhették az előadásokat, s vélhetően nem nagyon elrugaszkodott a valóságtól az a vélekedés sem, hogy ennek eredménye katasztrofális lesz. A hagyományos diákélet, az egyetemi közösségek, illetve a közvetlen tanár-diák kapcsolat felszámolása kihat majd a jövő értelmiségére, ráadásul elindíthat egy lemorzsolódási folyamatot is. Nem véletlenül, hiszen a hároméves alapképzés végéhez közeledő diákok úgy kapnak diplomát, hogy egyetemi éveik felét a számítógép képernyője előtt töltötték.

Nehéz helyzetbe kerülhetnek maguk az oktatási intézmények is, hiszen az online üzemmód nem jelent ugyanolyan vonzerőt, mint a valós egyetemi élet, ezért nem mindegy, hogy e kritikus időszakban milyen üzenetek jutnak el a diákokhoz, illetve azokhoz, akik még fontosnak tartják az egyetemi oktatás erejét, minőségét. Ha pedig (a fiatalok támogatásával is tisztségbe juttatott) kormánykoalíció azt üzeni, hogy azok az oktatók is jó helyen vannak katedráikon, akiktől maguk a tanintézmények is szabadulnának, az bizony igen rossz üzenet, hiszen azt sugallja, nem kellenek a fiatalok, nincs szükség változásra. Az egyetemi autonómia elvét felülíró, igen lehangoló fejleményre persze az is egy lehetséges magyarázat, hogy a bukaresti kormány úgy ódzkodik az önrendelkezés minden formájától, mint ördög a tömjénfüsttől.