De akár emberek életét is kiolthatja, újólag eszünkbe juttatva, tetszik vagy sem, de a víz az úr; a természet erőivel jobb nem ujjat húzni, mert azokkal szemben kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk. Talán nem is alaptalanul teszik fel többen a kérdést – anélkül, hogy valamiféle pontos választ várnának –: miért, Uram, e sok megpróbáltatás, e sok szenvedés? Miért? Nem perlekednek, csak halkan kérdeznek: miért?

Miért? – töprenghetnek a magyarhermányi atyafiak is, kiknek református templomát vasárnap délután elöntötte az ár s az iszap, olyannyira, hogy Isten házában egy méter körüli magasságot is elért a víz szintje. Ám a helybéliek nem jajongtak, s főképp nem kérdezősködtek, legalábbis ott és akkor, özönvíz idején, hanem szaporán mentették a menthetőt. Példás összefogással, szivattyúzva kifelé a vizet, erőgépeket is bevetve, ki-ki a legszükségesebbet cselekedve. Drámai, dokumentumértékű fényképek tanúsítják, hogy e példátlan helyzetben példásan helyt álltak a derék magyarhermányiak, hordták ki az iszapot s a vizet, vedreket adtak kézről kézre, kimenekítették a templom átázott szőnyegét, majd lapátolták, talicskázták az udvaron rekedt, a pusztítás mértékét jelző sarat. Előbb a vízzel, a templomkertből, a hősök emlékművét is nyaldosó vízzel küzdöttek, aztán az iszappal. Összefogott az erdővidéki közösség, pontosan úgy, mint bármikor, amikor nagy baj zúdult rá, s a templomon végigsöprő árhullámra ereje és lehetősége szerint azonnali választ adott. Ám eközben portákon belül is tekintélyes károkat okozott az ár, de egy hitéhez és szülőföldjéhez ragaszkodó közösség számára alig lehet fojtogatóbbat elképzelni, mint a vízzel és iszappal telt templomának látványát.

Máris megkezdődtek Magyarhermányban a helyszínelések, további felmérések következnek, rögzítik, mennyire rongálódott a műemlék templom. A közösség, nem csupán a helybéli református egyházközség segítségre, támogatásra szorul. Gyors támogatásra. Mielőbb el kell dönteni, melyek a következő, a templom helyreállításának lépései. És eközben talán tovább lehet keresgélni a lehetséges válaszokat a szorongató kérdésekre: miért hagytad mindezt, Uram? Mire lennél még kíváncsi? Megmaradt erőnkre, arra, hogy mennyit bírnak még ki foszladozó idegszálaink, netán arra, hogy sikerül-e tisztára mosni templomod iszapos szőnyegét? Miért hagytad, hogy így legyen?

Talán azért, Uram – üzenték már vasárnap este a rendíthetetlen magyarhermányiak –, hogy lásd, minden verítékünk ellenére maradt még erőnk az újrakezdéshez, maradt még élni akarás mindazokban, kik e tájon lélegzünk, s továbbra is lélegezni kívánunk.