Folyik rólunk a veríték, a tűző nap sugarai elől minden normális ember ösztönösen menekülne valami árnyékos helyre, de mi csak ülünk. Pontosabban ülünk, aztán felugrunk, állunk, kicsit ülünk, aztán felugrunk megint, és egy idő után már vissza sem nagyon ülünk. Meccs van a budapesti Puskás Arénában. És közben tapsolunk, énekelünk, fütyülünk, hurrogunk, kiáltunk, mintha hallanánk bármit is, pontosabban hallunk mi mindent, csak a saját hangunkat nem, no meg a mellettünk ülőkét, mert valahogy egyetlen hatalmas kórussá áll össze mind a hatvanezer néző hangja. Ezt halljuk, ezt jó hallani. Aztán egyszer csak robban a stadion. Szinte szó szerint, kisebb hangrobbanás, hirtelen a levegőben van mindenki, fentről víz és sör zúdul a nyakunkba, fejünkre, lábunkra, verítékben úszó emberek borulunk egymás nyakába, ismeretlenek üvöltik a szemünkbe: GÓÓÓÓL, most már ugrál mindenki, lobognak a sálak, fent van minden kéz, most már tényleg nincs hangunk, de üvöltünk, hátha mégis, le kéne már fújni, legyen vége az első félidőnek, kellene már a szünet, hogy felfogjuk végre: vezetünk a világbajnokok ellen, figyelj, világ: Magyarország egy, Franciaország nulla.
Mindenki Budapestre
Ha öt évvel korábban egyfajta újkori honfoglaláshoz hasonlítottam azt, amit Marseille-ben láttunk a Magyarország–Izland mérkőzésen, amelyre magyar szurkolók tízezrei látogattak ki, most talán a hazatérés ünnepének lehetne nevezni mindazt, amit Budapesten tapasztaltunk. És nem csak a magyar nemzeti válogatott tért haza Budapestre a tizenegy európai városban rendezett újabb világverseny részeként, nem csak a Hősök terét elárasztó, majd a stadiont megtöltő szurkolók voltak otthon, hanem mi, külhonból, Erdélyből, Felvidékről, más térségekből érkezettek is. És nem csupán a foci tért haza, annak minden szereplőjével, kellékével, de kicsit a világunk is visszatérni tűnt abba az állapotba, amilyennek a koronavírus-járvány kitörése előtti időszakban ismertük. Amikor még szabadon utazhattunk, amikor megszoríthattuk egymás kezét, amikor közösen ünnepelhettünk, együtt és sokan.
Magyarországi utunk, a Budapesten megrendezett mérkőzések valamicskét visszahoztak abból, ami nem is oly régen még normálisnak számított, és bebizonyosodott, hogy jól megszervezett oltáskampánnyal, felelős, fegyelmezett, egymással szolidáris polgárok segítségével vissza lehet állítani a világot a régi medrébe. Sokat izgultunk a határátlépés, a mérkőzésre való belépés miatt – ehhez képest minden simán ment, a romániai oltás-igazolást a magyar védettségi igazolvánnyal egyenértékűnek tekintették mindenütt, annak birtokában minden szolgáltatást igénybe lehetett venni, mondhatni – nagy szó! – szabadon lehetett mozogni, szórakozni, üdülni, vendéglőt, fürdőt, meccset látogatni. Egyszerű a szabály, azt viszont mindenkinek be kell tartania: zárt térben, boltokban, tömegközlekedési eszközökön maszk nélkül alig látni embert, de az is ritka, hogy tessék-lássék módon viselné azt bárki is. Első hallásra kicsit tartottam attól, hogy nem lesz egyszerű hozzájutni az Eb helyszíneire való belépéshez szükséges karszalaghoz, amit csak oltási igazolvány felmutatásával lehetett felvenni még a meccs előtt. A rengeteg átvételi pontnak, a segítőkész önkénteseknek köszönhetően azonban ez rendkívül gyorsan ment, kiderült, a karszalag nagyban leegyszerűsítette a stadionba való bejutást, ráadásul belépési lehetőséget biztosított a Városligetben kialakított szurkolói zónába is, ahol számos óriáskivetítőn követhette a meccseket az is, akinek nem volt jegye. Itt már-már fesztiválszerű hangulat uralkodott, színpad, lemezlovas-produkciók, különféle szórakoztató programok, sör- és ételsátrak várták az érdeklődőket, rengeteg vendégszurkoló is ide gyűlt össze.
Itthon vagyunk! - Háromszék-zászló a Puskás Aréna bejáratánál
Hajrá, Szentgyörgy!
Az a jó, hogy Magyarországon legalább nem ütközünk majd olyan nyelvi korlátokba, mint Franciaországban öt évvel korábban, itt mindenki magyarul beszél – biztattam társaimat az utazás előtt, nem mintha bármelyikük is biztatásra szorult volna, de a számos bizonytalansági tényező övezte kiszállás előtt mégiscsak jó rögzíteni a biztos pontokat. Hello, guys, welcome – köszöntött szívélyesen angolul szállásadónk, a brit Richard. Miután megtudta, hogy több mint 700 kilométert utaztunk a meccsre, angol hidegvérrel állapította meg azt is, amit családtagjaink, barátaink valószínűleg régóta tudnak rólunk, de így kimondani mégsem szoktunk, hogy mi bizony nagy futballrajongók vagyunk. Az, hogy kicsit később a karszalagot átadó önkéntes is angolul köszöntött, bizonyára annak köszönhető, hogy Budapesten igencsak felkészültek a vendégszurkolók fogadására – semmi esetre sem az utunk kezdetén általam megfogalmazott tétel cáfolására történt.
Mindenesetre jöttek is a vendégszurkolók szép számban. A portugálok kalapot osztogattak a szurkolói zónában, doboltak, táncoltak, jól megvoltak a rengeteg magyar körében, néhány nappal később pedig még annál is több francia drukker állt sorban karszalagért, a metróban közösen fotózkodtak magyarok és franciák… Miközben a nemzetközi sajtó egy része éppen újabb rasszista botrányt vizionált Budapestre, mi sem a stadionban, sem azon kívül nem láttunk semmilyen ellenséges megnyilvánulást, sőt, éppen azt tapasztaltuk, hogy a foci összehoz különböző népeket és kultúrákat.
Persze, itt és most leginkább azért mégiscsak magyarokat hozott össze magyarokkal. Mindazokat, akik talán másfél éve nem találkozhattak, nem ihattak közösen egy sört, nem mehettek meccsekre, nem szurkolhattak, nem ölelkezhettek, énekelhettek együtt. Egyazon csapat, a nemzeti válogatott szurkolóit, jöjjenek ők bárhonnan. Mi éppen Sepsiszentgyörgyről – válaszoljuk egy dunaújvárosi férfinak a Hősök tere közelében, a Páter Bonifác nevű kisvendéglőben. Kitárt karok, örömteli, széles mosoly, kézfogás, őszinte csodálkozás. Na, ez igen. Neki is van egy kollégája, sepsiszentgyörgyi, már régen Magyarországon él, igazi székely, nemrég avatták az általa faragott Trianon-emlékművet. Maga is járt Csíkszeredában, hokimeccsen, most éppen a Sepsi OSK eredményeihez gratulál. Jó, hogy itt vagytok – mondja –, itt sem mindenki Karácsony Gergely vagy Niedermüller Péter – biztat, utalva a DK-s politikus nemrég tett kijelentésére, miszerint őt már nem érdekli a magyar válogatott, miután a magyar szurkolók kifütyülték a Black Lives Matter mozgalommal szolidarizáló ír csapatot egy korábbi felkészülési mérkőzésen. Sőt, a többség nem az – nyomatékosítja dunaújvárosi új barátunk.
A legnagyobb sikert azonban kis sepsiszentgyörgyi csapatunk egyik tagjának Hadnagy feliratú OSK-meze aratta. Hajrá, Szentgyörgy, hajrá, OSK! – kiáltották felénk többen is, miután felismerték, hogy a címeres piros mezek köréből kilógó piros-fehér felső a méltán híressé vált, Magyarországon is rendkívül népszerű csapaté. De ismerősökkel találkozunk szinte mindenütt, a stadionban, az úton, a parkolóban, a vendéglőben, a Puskás egyik bejáratával szemben Háromszék feliratú zászló jelzi, amit magunk is tapasztalunk: hogy itt van fél Szentgyörgy, vagy talán fél Erdély, hiszen marosvásárhelyiekkel, temesváriakkal, kolozsváriakkal is találkozunk – ma mindenki otthon van közülünk Budapesten és Magyarországon, és igen, ez a focinak is köszönhető.
Hadnagy Attila és a Sepsi OSK neve Budapesten is mindenki számára ismerős. Sánta Imre felvétele
Mit adott nekünk a foci?
Ha csak ennyit adott volna nekünk a foci, a hazatérés ünnepét, a nemzeti összetartozás felemelő érzését, már az is csodálatos lenne. De ennél sokkal többet adott és ad. Amint azt éppen temesvári származású barátunk megjegyezte: a Dózsa György úti idősek otthona lakóinak például olyan élményt, ami bizonyára szebbé teszi napjaikat: mert nem mindennapi érzés lehet az, amikor a talán már betegséggel, esetenként magánnyal küszködő korosabbak ablaka előtt megáll a több tízezres magyar tábor, és köszönti őket, tapsol, énekel, ünnepel. Minden bizonnyal az idősotthon számos lakójának napját sikerült szebbé tenni.
Aztán ott az a gól. A mindent elsöprő hangorkán, a teli torokból üvöltés, az egymás karjába borulás, a kibuggyanó könnycseppek, a pillanat, amikor semmi, de tényleg semmi nem számít, csak hogy zörög a háló, hogy bent van, hogy ez a mi gólunk, megcsináltuk, hogy együtt sikerült. Isten, áldd meg a magyart – szól hatvanezer torokból, talán jó lenne rögzíteni a telefonnal, villan át az agyamban, de késő már, nem lehet most zsebben keresgélni, nem lehet most nem énekelni teli torokból, hozz reá víg esztendőt...
Sebaj, az élmény úgyis örök. És ezt fogjuk felidézni ma is a németek ellen, holnap is a munkahelyünkön, holnapután is, otthonunkban, valahányszor belefáradunk majd munkába, vitákba, nehézségekbe, járványba. Mert ha a világbajnokokat együtt megállítottuk, mi lenne a lehetetlen? Mi, akik ott voltunk Budapesten a Puskás Arénában, és mi, akik a televízió képernyője előtt szurkoltunk a világ bármelyik pontján, tudjuk, most még inkább, mint eddig, most mindennél jobban tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.