Remek, előkapok egy nyári szoknyát (végre), hozzá egy könnyű kis felsőt, útra készen lennék, amikor elkezd szakadni az eső. Rittyeg, csattog, mintha dézsából öntenék. Már azon vagyok, hogy mindegy, de amikor kinézek az ablakon, látom, hogy egy-két ember pufajkában apróz a tócsákban. (Na jó, a pufajka enyhe túlzás.) Vissza a farmerbe! Szöszmötölök még egy kicsit, keresem a kulcsot, szemüveget, telefont, csak ahogyan szoktam, semmi extra. Mire minden megkerül, hétágra süt a nap. Kilépek a teraszra, nyári meleg. Fél perc elbizonytalanodás után vissza a nyári szoknyába, és nincs több vacakolás, lesz, ami lesz, indulok! Amióta az eszemet tudom, megéreztem minden időváltozást. Ahogy derült, borult, úgy derültem-borultam én is. Most sincs másképp. Ha süt a nap, dalolok, ha nem, morgok és undok vagyok (jobb esetben). Persze komolyabb atrocitásokról szó sincs, inkább megpróbálom a hajamnál fogva kirángatni magam a sötét veremből, s dalolok akkor is, csak azért is! De ez a mostani összevissza időjárás már nagyon az agyamra megy. Pedig olyan szépen beindult az élet, lehet járni mindenféle rendezvényre, színházba, és az ember, amikor csak lehet, ki tud ülni egy teraszra is, hangulatos kertkocsmába a barátokkal, és akár éjszakába nyúlóan lehet beszélgetni. Élőben. És minden találkozásnál és búcsúzáskor megölelhetjük egymást. Tesszük ezt tán többször is mint máskor, mert bizony van behozni való. És végre nem a vírus az örökzöld téma. Érintjük, elkerülhetetlen, hiszen mindannyiunk életében jelentős változásokat hozott, de nem időzünk túl sokat körülötte, van miről traccsolni bőven. Ez a változó időjárás nem kedvez visszanyert életkedvünknek, főleg azok esetében, akiket súlyosabban megviselt az elmúlt hónapok okozta elszigeteltség, akik nehezebben bújnak elő, merészkednek vissza az emberek közé. Mert sajnos, van ilyen. Kortól függetlenül, nem mind egyformán éltük meg azokat a változásokat, amelyek bekövetkeztek az életünkben. Nem mindenkinek sikerül visszarázódni. Megszűnt vagy legalábbis egy időre megszakadt a természetes kommunikáció rutinja. És ez szorongást, bizonytalanságot, félelmet szül.

Most is, még mindig esik, mondanom sem kell. De már attól jobb kedvem lett, hogy „kiírtam” magamból a rossz időt, aztán ha ez nem elég, majd énekelek egyet magamnak, s kész. Azért mégiscsak lesz napsütés, lesz nyár, a fenébe is! És lassan előmerészkednek a még félve rejtőzködőek is, mert valahogy azért az élet mégis megy tovább. Pontot teszek, és bár már többször mondtam, hogy nem vagyok hurráoptimista, azért mégis dalolok egyet magamnak.