Feldobta kalapját a levegőbe. A diák, az immár egyetemet végzett diák újra Kolozsváron lehetett, másfél évnyi távollét után. Most, mintha eddig minden a legnagyobb rendben, a megszokott módon történt volna, egyetemi díszöltözékben, talárban és akadémikus kalapban pompázva ballagott, kissé meghatódva, kissé szorongva is. Mégis úgy érezte, mintha egy távoli bolygóról csak úgy a kincses városba csöppent volna...
Nem is tudta pontosan, hogy ezt a különös, némiképp haszontalan fejre illeszthető ruházati darabot minek nevezze – talár- vagy magisztrális sapka nevekkel találkozott, mikor kölcsönzési lehetőségek után nézett –, végül is ennek nincs jelentősége, a fekete kalap egy rítus része. Ennyi. Formaság, tartalom nélkül. Azt viszont tudta, hogy e pillanattal kezdődően többé már nem is diák, de valahogy mégsem akart megválni ettől a számára még mindig sejtelmes, vonzó és fiatalos állapottól. Ünneplőbe öltözött évfolyamtársait is alig ismerte meg, hiszen 2020 tavaszától nem találkoztak, mert mint mindenütt, tanszékükön is bezárták az ajtókat, s egyetemük online térbe költözött. Albérlet lemondva, könyvek, cuccok hazaszállítva.
Pedig nem volt könnyű kiválasztania a számára vonzó szakot – úgy érezte, ezzel a lépéssel kissé magára is maradt – keresgélt, bizonytalankodott, ám amint elkezdte a hároméves képzést, szorgalmas, lelkiismeretes tanoncnak bizonyult, tanárai is megszerették. De aztán éppen hogy megízlelte Kolozsvárt, éppen hogy elindult egy úton, máris meg kellett állnia. Derült égből villámcsapásként sújtott le rájuk is a koronavírus-járvány, teljesen átszervezték az egyetemi oktatást is, mintha mindenki behúzódott volna a barlangjába, s onnan kukucskált volna kifelé. Nem így képzelte el, nem arra vágyott, egy percig sem, hogy bezárt diákként számítógépe előtt töltsön másfél évet az életéből. Miféle képzés, miféle egyetem az ilyen? Ráadásul annyit harsogták neki, használjon ki minden, de minden percet, mert életének ez lesz a legszebb, legintenzívebb, történésekben leginkább bővelkedő időszaka, semmi sem összehasonlítható a diákélettel, az egyetemi élményekkel… Semmi sem rokonítható a mindent elsöprő szabadság érzetével, hallhatta szüleitől, egy-egy jó beszélgetéssel, az értelmes útkereséssel, az egyetemi könyvtár polcaival, köteteivel, hangulatával, majd az órák utáni szabadság könnyedségével, a vizsgák izgalmával, s azzal a fiatalos zsongással ami várja őt Kolozsváron... Menjen színházba, a Sétatér előtt várja a színház, nézzen meg minden előadást, mondták otthon ezt is számtalanszor, már meg is unta. És amikor végre Kolozsváron élt, ő mindig csak halogatta, majd következő héten elmegy, kiválaszt majd egy jó előadást s megnézi, mert most megint nem ér rá, s mire aztán tényleg ment volna, már nem mehetett. S azt is mennyit hallhatta, hogy bizony ezek lesznek azok az esztendők, amikor még minden, de minden lehetséges, amikor még minden kapu nyitott…
Valójában alig érezhette meg a kincses város hangulatát, alig ismerhette meg az egyetemistákat befogadó tereit, izgalmas zegzugait, egyik napról a másikra véget ért az ígéretes folyamat, másfél évig sepsiszentgyörgyi szobafogságra kényszerült. Aulák helyett pár négyzetméteres betonkockájában követte az órákat – amelyhez persze, mint minden fiatal, otthonaként ragaszkodott –, tanárait pedig csak a képernyőn láthatta. Szerencsés esetben közülük valaki akár mentorává, mesteréve is válhatott volna, de e különös, még mindig nehezen értelmezhető helyzetben ez nem történt meg.
És a legfájdalmasabb az, hogy annyi minden elmaradt... Alig szerezhetett új barátokat, ismerősöket, nem beszélgethetett olyanokkal, akik útba igazíthatták volna. A tanár felmondta a leckét a számítógép mikrofonja és kamerája előtt, aztán elsötétült a képernyő. Olyan volt, mintha egy színházi előadás után lement volna a függöny és a színészek nem jöttek volna ki meghajolni. Vagy eszébe jutott az a gyermekkori keserűsége, amikor hetekig készült egy kalandosnak és kihívónak ígérkező kirándulásra, aztán elmaradt, és azokon a hegyi ösvényeken soha nem indulhatott el.
Kifosztottnak és csalódottnak érezte magát. Ki tudja hány lehetőségről kellett lemondania? Társai közül többen visszatértek, de az órákat ők is csak az internetes térben követhették. Nekik talán kissé másabb, érdekesebb lehetett, de ez a lehetőség mégsem vonzotta, ő csupán diák szeretett volna lenni, hús-vér egyetemista... Arra is gondolt, mi történt volna akkor, ha netán nagyon elszántan, alaposan kezd el tanulni egy szakon, bele is őrült volna abba, hogy az, amire oly nagyon vágyik, nem teljesülhet. De így is élmények helyett másfél év szürkeséget kényszerült elkönyvelni, így alakult az ő diákélete.
Mit tehetett volna? Mit tegyen? Kezdjen el egy újabb tanszéken tanulni? De hogyan várjon el további támogatást? Ráadásul minden bizonytalan, nem tudhatja, hogy nem ugyanúgy folytatódik majd minden, mint eddig, nem állandósul a mostani állapot, amikor az egyetem létezik is, meg nem is.
Aztán belátta, az a legjobb, ha most nem arra gondol, hogy mi következik. Örül, hogy kalapja a magasban, s úgy érzi, e pillanatban kalapjával együtt ő maga is ég és föld között lebeg.