Eszembe sem jut valami drága napszemüveget, ernyőt, s egyebeket venni, mert naponta ott felejtem üzletben, buszon, vonaton, parkolóban. Meg sem próbálom összeszámolni, hogy az évek során mi minden maradt hátra valahol, kivéve, amikor jobb esetben utánam szóltak, futottak és visszakaptam a dolgaimat. A pánik akkor tör ki igazából, amikor az irattárcámat hagyom el valahol. Azt a bizonyosat, amelyben minden egy helyen van, ami igazolja, hogy egyáltalán létezek. És ahol a bankkártyák, esetleg némi készpénz is ott lapul. Na, ez ma megint megtörtént.

Készülök elutazni egy időre, és azelőtt próbálok mindent rendben hátra hagyni magam után. Pénteki nap, még lehet intézni ezt-azt a hivatalokban, futok ide-oda. Számlák legyenek kifizetve, az itthon maradó családnak legyen hideg, meleg étel, szóval… Végre nagyjából minden elrendezve, beszerezve, hazaérek, és leülök számot adni magamnak a mai napról. Benyúlok a feneketlen táskámba, elő a telefon, szemüveg, de a kezem megérzi, hogy valami hiányzik. Hát az a bizonyos fontos irattárca.

Első érzés a pánik, hogy nem csak elutazás nincs, de következik a mindent visszaszerzés macerája. Rágyújtok egy cigarettára, megpróbálok lenyugodni, és bekapcsolom az agyamat (bocsánat a túlértékelésért). Elindítom a forgatókönyvet, hogy hol jártam először, hol utoljára, hol fizettem kártyával, hol készpénzzel? Aztán mint a rajzfilmben, kigyúl a villanykörte, talán a piac!

Este fél hét, nem biztos, hogy valakit még ott találok, de futok, mint a bolond. Bingó, elég sokan tesznek-vesznek még a standjuk mögött. Az első helyen megszusszanok, és kérdem, hogy valaki nem talált egy fekete irattárcát? És igazából itt kezdődik az, ami miatt most írok. Az esti órákban még félig-meddig élő piac egy emberként megbolydul. Az árusok, attól függetlenül, hogy kinél hagyhattam az irattárcámat, elkezdenek nekem magyarázni, átkiabálnak egymásnak a zöldség- és gyümölcskupacok fölött, hogy megvan a tárca tulajdonosa!

Kiderül, amikor észrevették, hogy ott felejtettem, egyikük utánam szaladt, de már nem talált. Aztán megnézték az adataimat, és készültek másnap az interneten meghirdetni, ha kell, házhoz jönni a meglévő címre. Kérték, hogy ellenőrizzem le, minden megvan-e, aminek meg kell lennie. Nem tettem meg, ez nem volt kérdés.

Nem ismerem a piaci árusok közti kapcsolatokat, nem tudom, mennyit és miként nyom a latban az esetleges falubéli vagy csak piaci szomszédság, a mindenkori „üzleti” konkurencia, de azt az összefogást és közös örömet, hogy megtaláltam, amit kell, és ők is megtaláltak engem, hát… hogy is mondjam! Ott álltam a piac közepén megilletődve, és nem győztem köszönni azt, amit kaptam tőlük. Nem csak a tárcámra gondolok…

És egyáltalán nem mellékesen jegyzem meg, hogy kivétel nélkül nagyon kedves román emberek voltak.