A mottóhoz hozzátoldották az „együtt” szót is, ami azt jelentheti, hogy az egész emberiség együtt szenved a járvány miatt. Ez a háborúskodás még nem ért véget, és emiatt az olimpiát úgy rendezik, mintha Tokióban ostromállapot uralkodna. Egyedül Észak-Korea tolt ki a járvánnyal, mert nem engedte sportolóit Japánba.

A járvány máris nagy sikert ért el, legyőzte a szurkolókat is, mégpedig úgy, hogy azok nem lehetnek jelen a versenyek színhelyén. Gyakorlatilag a vetélkedőket úgy játsszák, mint a megbüntetett csapatok a labdarúgó-mérkőzéseket: zárt kapukkal. Rendezhették volna veszélytelenül az olimpiát, a világhálón keresztül. Legfennebb a csapatjátékokat és az olyan küzdősportokat törölték volna a programból, amikor két sportoló egymással harcol, mint a birkózás, ökölvívás stb.

A japánok nem nagyon akarták a mostani olimpiát sem, de ott császár uralkodik, és úgy látszik, demokrácia sincs, mivel a nép akarata nem érvényesült. Nem hallgattak rájuk, és ha egy év halasztással is, de megszervezték. Az igaz, hogy a szabályok eléggé különböznek a megszokottaktól. A járvány miatt nem lehetnek szurkolók a versenyeken, de én azt gyanítom, attól féltek, hogy mint Európában a futballmérkőzéseken, egyesek fütyülni fognak, mások illetlen szavakat kiabálnak, ami nem jellemző a japánokra. Különben tapsolni még szabad, de az éneklés, kiabálás, fütyülés tilos a vetélkedőkön.

A nézők kitiltása körülbelül 800 millió dolláros kárt okozott Japánnak. De ez semmi ahhoz a 3 milliárdos veszteséghez képest, amelyet az olimpia elhalasztása okozott volna. Szerencsére a japánok szorgalmasak, majd legfeljebb egy kicsivel többet dolgoznak.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nem akarta engedélyezni, hogy a versenyzőket családtagjaik is elkísérjék az olimpiára. Egy kanadai kosárlabdázó elpanaszolta, hogy a NOB kegyetlen választás elé állította. Egy hónapra magára kellett volna hagynia 3 hónapos csecsemőjét. Végül aztán meglágyult a NOB szíve, és a szoptatós anyák porontyaikat is magukkal vihették. Lehet, hogy lesz, aki ezzel visszaél, és csecsemőnek álcázza magát.

A japánok nem nagyon oltatták be magukat koronavírus ellen, és most ferde szemmel nézik az oda érkező sportolókat, nehogy azok megfertőzzék őket, így a résztvevőknek mindig maszkot kell viselniük, kivéve edzéskor és a versenyeken. A megnyitón a stadionon kívül a kétméteres, belül pedig az egyméteres távolságot kellett volna tartani, de én úgy láttam, hogy az nem nagyon sikerült. A dél-koreai tévé a megnyitót közvetítve szépen illusztrálta a felvonuló sportolók bevonulását. Az ukránok menetelésénél a csernobili katasztrófát, az olaszokénál pizzás képeket, a szírek érkezésekor a tízéves háborút, a norvégeknél lazacot emlegettek. (Ezek lehettek a reklámok?)

Az olimpián semmi nem olyan fontos, mint a győzelem. Ha valamelyik versenyző nyer egy érmet, azt saját magának kell a nyakába akasztania. A fertőtlenített érmet tálcán kínálják fel neki. (Ha nekem tálcán kínálnának fel egy érmet, én is venném a fáradságot, hogy nyakamba akasszam.) A nyertes díjazottaknak végig a saját fokukon kell maradniuk a dobogón, semmi kézfogás, ölelkezés.

De azért hangulat is lesz – ígérték –, mert nem akarják, hogy a sportolók egyedül érezzék magukat. Felvételről korábbi olimpiák alapzaját és tapsát játsszák be, és így a versenyzők úgy érezhetik, mintha mégis lennének nézők. A japánok olyan tehetségesek, hogy néhány tízezer robottal tudták volna helyettesíteni a nézőket, akik műtenyerüket összeverve igazi hangulatot teremtettek volna.

Most otthonról is lehet úgynevezett virtuális tapsot küldeni a versenyzőknek. De ez olyan, mintha egy színházi előadást üres terem előtt játszanának, és a végén az ütemes vastapsot és visszatapsolást gépről játszanák be.