Maroknyi bányászemlék Köpecen

Az egész kiállítóterem alig harminc négyzetméter: régi fényképek, fejfedők (kaszkéták), karbid- és modernebb korokban használatos bányászlámpák, kézi és gépi eszközök, kőzetdarabok, kitüntetések, egyenruhák és igazolványok borítják a falakat. Sok érdeklődésre számot tartó történet, apró érdekesség, kultúr- és kortörténeti kuriózum ismerhető meg a kiállított tárgyaknak köszönhetően, és mégis oly kevés. Ezt a keveset – és azt a sokat, ami következhet még – a tizenöt éves legénykének, Nacsinák Dávidnak köszönhetjük, aki az elmúlt három évben családja és ismerősei támogatásával tett szert a nem mindennapi gyűjtemény anyagára. A vasárnap délutáni melegben tartott megnyitót főleg azok előtt – és számára – tartották, akik a felajánlott tárgyakkal hozzájárultak a gyűjtemény létrejöttéhez.

Az Erdővidék és az erdővidéki bányászati múlt megőrzése iránt elkötelezett, az év nagy részében Budapesten élő fiatalember a gyűjtemény összeállításához hozzájárulóknak mondott köszönetet, majd a kis kiállítás várható hasznát emelte ki. „Fontos tudni, mi történt a régi időkben. A bánya rengeteg embernek adott munkát. Nem voltak komoly kikötések, bárki dolgozhatott, kereshetett egyformán. Azonkívül volt lehetőség szórakozásra, kikapcsolódásra, pihenésre. Rengeteg szegény emberen segített a bánya, és most, ha szétnézünk szépséges Erdővidéken, mit látunk? Az ipartörténeti emlékek helyén csak romok és pusztulás. A ma fiataljai számára a bánya már csak ennyit jelent. Meg kell mutatnunk, hogy ennél sokkal több” – fogalmazott.

Barót városvezetése nevében Szakács László alpolgármester, egykori bányász mondott beszédet. Hangsúlyozta, egészen biztosan más lett volna a tájegység sorsa, ha annak idején a juhait Köpec határában legeltető Baló Ferenc nem fedezi fel, hogy a szalonnasütéshez használt parazsat megőrizni hivatott lapos kövek égni képesek. Az elmúlt közel százötven évben a Köpecbányáról és a környékről kitermelt szénnek köszönhetően működhetett többek közt az erdőfülei vashámor, a botfalusi cukorgyár, jutott a Magyar Államvasutaknak is, a háború éveiben hadiüzemként látott el feladatot, majd hosszú éveken keresztül a bákói hőerőmű volt állandó felvásárlója. A bánya nem csak Erdővidék lakóit tartotta el, a jó fizetés és az üzletek ellátottsága sok fiatal családot vonzott, mondhatni, virágzott a régió. Most, hogy az ipar megszűnt, és már tárgyi emlékei is elveszőben, lépnünk kell, hogy mentsük, ami menthető. „A múltat méltó módon megőrizni az utódok kötelessége. Éppen ezért szeretném elismerésemet kifejezni a saját kezdeményezésből létrehozott kis múzeumért. Unokáinknak tudniuk kell, miként éltek elődeik, érteniük kell az utat, melyet nagyszüleink, dédszüleik bejártak ahhoz, hogy a saját útjukat megtervezhessék. Kívánom, hogy ez a múzeum még sok emléket hordozó tárggyal bővüljön, emlékeztessen a múltunkra és irányt adjon a jövőnknek” – mondotta Szakács László.

Nagy Károly Kázmér református lelkipásztor Józsué könyvéből vett igékre támaszkodva a honfoglaló ifjú Józsué és Nacsinák Dávid közt vont párhuzamot, mondván: a Mindenható által nekik adott földön mind a ketten meghallották a hívó és szólító szót. A tiszteletes köszönetet mondott azoknak a falusfeleknek is, akik a múzeum megálmodója mellé álltak és megvetették egy fontos emlékhely alapját.

Az esemény a bányászhimnusz meghallgatásával ért véget. Ezt követően a vendégház ebédlőjében levetítették Nacsinák Dávidnak az erdővidéki bányászat jelenéről szóló kisfilmjét is.