Szombatonként, illetve vasárnaponként, hamisítatlan nyári időben ugyanis szinte exponenciálisan megugrik a hegyekbe lendülők száma, már akkora tömeg özönlik egy-egy ismertebb hegyi szakaszon, ami évekkel, pontosabban két-három évtizede még elképzelhetetlen lett volna. Hogy egyre többen kívánkoznak ki a természetbe, érthető, és végső soron jó szokásnak is mondható, hiszen a járványidő, a bezártság, az utazási korlátozások megviselték a lakosságot, számosan mennének a szabadba, hegyek, fák, füvek birodalmába feltöltődni, kikapcsolódni, mást látni, mint ami megszokott és nyomasztó a zsúfolt, nehezen élhető városokban.

Csakhogy ez az érem egyik oldala. A másik meg azt mutatja, hogy az efféle tömegturizmustól nem csak a gazdaság élénkülése remélhető – végső soron ez is csak kisebb mértékű, hiszen a népes látogatósereg nem feltétlenül jelenti a vendégéjszakák számának növekedését, illetve nem biztos, hogy a látogatók oly sok pénzt költenének el kitűzött célpontjaik környékén –, hanem az a bizonyosság, hogy ilyenkor fennakadásra lehet számítani a közlekedésben, több időbe telik eljutni valahová, sőt, esetenként még a hegyi ösvényeken is sorban kell állni. S ez nem csak azért kellemetlen, mert lassabban, nehézkesebben lehet lépegetni a túraösvényeken, hanem azért is, mert sziklás, hegyvidéki terepen – mint amilyen például a már említett fogarasi-havasokbéli, autóval könnyen megközelíthető Bâlea-tó és környéke – a népesebb kirándulósereg növeli a balesetveszélyt is. Nem kevesen indulnak megfelelő tapasztalat és hegyi felszerelés, öltözék nélkül egy-egy hegycsúcs meghódítására, van is dolguk ebben az időszakban a hegyimentőknek, ők hétvégenként rendszeresen keresgélik az eltévedt turistákat, rosszabb esetben pedig mentik a sérülteket, a számukra ismeretlen, sziklás és nehéz terepre elcsángálókat. Régi közhely, hogy a tudatlanságért és a felelőtlenségért a magas, sziklás hegyekben tisztességes árat kell fizetni. Ennél személyesebb, egyben ártalmatlanabb szempont, amikor régi kirándulók azzal szembesülnek, hogy egykori kedvenc helyük teljesen megváltozott, benépesedett, már nem az, ami évtizedekkel ezelőtt volt – amikor még teljes nyugalomra, békességre, igazi feltöltődésre lehetett számítani –, s ez bizony keserűséget, nyugtalanító nosztalgiát okoz.

Persze, feltehető a kérdés, hogy manapság, amikor a Mount Everest 8848 méter magas csúcsa előtt is sorban állnak a jól fizető, expedíciós alkalmi hegymászók, miért keltene megbotránkozást, hogy hasonló történik a  Moldoveanu-csúcson is. És nem csak ott, hanem már minden könnyebben elérhető, táji, illetve természeti szempontból érdekesebb, vonzóbb térségben, ahol tömeges jelenléttel lehet számolni, főképp a hétvégeken. Ez is korunk egyik sajátosságává vált, nem feltétlenül a legrosszabbak közül való. Nem is az a gond, hogy nagyobb a mobilitás, többen érdeklődnek turisztikai célpontok iránt, hanem az, ahogy történik mindez: kaotikusan és öntörvényűen.

Ráadásul a tömegturizmus mást jelent a tengerparton, illetve mást a hegyekben és a természetvédelmi területeken, utóbbi térségek látogatóitól mégiscsak több felelősséget, több jóérzést kellene elvárni. Nincs olyan (állami) hatóság, amely teljes mértékben meg tudna felelni a megváltozott helyzetnek, illetve kihívásnak. Évekkel ezelőtt civil gondnokságok foglalkoztak egy-egy természetvédelmi területtel, helyenként jó és látványos eredménnyel – például a közeli Vargyas-szorosban –, ám 2018-ban a szociáldemokrata kormányzat önkényesen megszüntette ezt a gyakorlatot, az elkötelezettek helyébe pedig egy új állami hatóságot rendelt.

Ami bizonyosság, hogy azóta a kiránduló tömeg egyre csak növekszik, az említett Vargyas-szorosban is. Az sem állítható, hogy ez rossz, de az sem, hogy jó lenne, ami viszont tény, hogy ott (is) szigorú természetvédelmi szabályoknak kellene érvényt szerezni. Jóval többen keresik fel a szorost, mint egy évtizeddel ezelőtt, hétvégeken már ott is sorban kell állni az ösvényeken, a hidakon. Persze, nyár van, pörög a turizmus, és ettől sokan jövedelmet, illetve megélhetést remélnek, így nehéz egyértelmű és határozott választ adni arra a kérdésre, hogy jót tesz-e ez a tömeg vagy sem a Vargyas-szorosnak. Sokasodnak az ott készített fotók, szelfik, miként a Moldoveanu-csúcson, és eközben egyre többen sóhajtozva gondolnak vissza a nyolcvanas, kilencvenes évek Vargyas-szorosára, amikor még ott is emberibben, visszafogottabban, alig észrevehetően lehetett kirándulni, nézelődni, hegyet mászni és túrázni. Mert a tömeg jelenthet ugyan többletbevételt, de nyereségnek az sem mindig tekinthető.