Manole mester asszonyát megjelenítő rézkarcáról írta pályatársa, D. Varga Katalin: „Balladai látomásának a tragikumát a nő hordozza: itt az asszony választott. Választott, tehát egyedül maradt. A falak szinte maguktól zárják körül, s csak közömbös tekintetek figyelik. Menekülne, de már késő – elvégeztetett.”  Erre a „tudatunktól független” világ dolgainak a rendezésére vállalkozó ihletettségre, talán egy jellegzetes nőművészeti minőségre mutat rá Veress József korabeli kritikájában: „Gondolkodik, tehát kételyei vannak, mint minden művésznek, aki az eszményi valóságot hívja segítségül. Finom női ösztönnel és józan ítélőképességgel tapint rá a mindannyiunkat nyugtalanító problémákra, de anélkül, hogy ránk erőszakolná a véleményét, vagy egyértelműen moralizáló lenne.”

A fiatal művész „nőművészeti” kérdésre vonatkozó korabeli gondolatait az egyetlen akkori női folyóirat által készített interjúban találjuk meg: „Talán az is egybefoglalja munkáimat, hogy többnyire nőket ábrázolok. A nők valahogyan dekoratívabbak, az érzelmi életük is gazdagabb; nem utolsósorban pedig az érzelem- és gondolatviláguk jobban érdekel, mint a férfiaké. Talán azért, mert minden képzőművész az alkotásaiban mindenekelőtt önmagát akarja kifejezni...”

1988-ban Kántor Lajos tudósított arról az Utunkban, hogy Kopacz Mária legutóbbi, itthoni kiállításán „ezúttal nem rézkarcokat (ahogy megszoktuk tőle), hanem színes ceruzarajzokat mutatott be”. És így folytatja: „Kopacz Mária színes ceruzája nyomán felnőttálmok (olykor: rémálmok) elevenednek meg – nem gépesíthető őszinteséggel, az érzelmek s a gondolati asszociációk eredeti ötvözetében. Olyan őszinték ezek a rajzok, mint a gyermek vonalba-színbe oldott önkifejezése; és olyan bonyolultak, mint a sokféle hatást, sokkot átélt felnőttek magyarázkodásai.” Szintén ő kérdez rá egy interjúban a festményekre való váltás esetleges szemléleti hozadékára: „Az új műfajhoz nem kell váltanod? Nem érzed szükségét a változtatásnak?”, amire a válasz: „Nem én érzem – érzi a technika. Már a színes ceruzarajz is más témákra hangol rá, más témákat vonz.”

1993-ban házasságot kötött Alföldi László magyar diplomatával. Bár hivatalosan Szentendrére költöztek, férjét követve, 1993–1996 és 2006–2011 között Bukarestben, 1999 és 2003 között Kolozsváron élt. A környezetváltás megzavarta, erről így vallott Gál Éva Emesének 2001-ben: „Amikor férjhez mentem és áttelepültem Magyarországra: üldögéltem a csodálatos szentendrei műte­remben, rágtam az ecset végét, és éreztem, hogy amit festek, nem én vagyok. (…) A változás akkor következett be, amikor visszajöttünk Kolozsvárra. Nem azt mondom ezzel, hogy feltétlenül Kolozsvár ihletett meg, lehet, hogy csak egyszerűen akkor telt fel a lelki kút annyira, hogy fölcsillanjon benne az értékes víz, de akkor mintha kinyílt volna előttem egy ajtó, szinte ömlöttek belőlem a festmények.”

Művésztelepek résztvevőjeként, itthoni, magyarországi és a nagyvilágban sorra nyíló kiállításaival, férje diplomáciai munkájának méltó társaként vált követévé az erdélyi otthonban gyökerező magyar, de ugyanakkor minden tekintetben európai művészetnek, kultúrának, azzal a sajátosan ritka változatával, amely bár a titkokat álarc mögé rejti, de azok lelki lényegét paradox módon féktelen látomásos jelképeiben képes kitárni, örök játékos komolyságában.  

2019. évi marosvásárhelyi kiállításának megnyitóján művészetét Markó Béla a kert metaforájaként írta le, a genius loci iránti nem teljesen elfogulatlan szavakkal: „Kopacz Mária ízig-vérig erdélyi festő akkor is, ha ma nem Erdélyben, hanem Szentendrén él. Nemcsak azért erdélyi festő, mert idevalósi, hanem mert a Tündérkertet festi.”

Kopacz Mária fiatalkorában azok közé tartozott, akik a legelvakultabb kommunista diktatórikus rezsim közepette, az európai jogrend majdani visszatérésének első hírnökeiként, a személyi identitás szabadságának hangját hallatták. Akkori rézkarcain, sivár tájban játszódó film kockáihoz hasonlóan, folytatásos álomként megjelenő kislányos látomások sorakoztak. Habár azok, amelyeket a megnyitó után a szomszédban, az Árkosi Kulturális Központban tekinthetnek meg, az itt látható késői munkáihoz képest sokkal vigasztalanabbaknak tűnnek, mégis álom- és meseszerű, szürreális elemekkel teljes lírai narrációban fogant világlátásukban ezeknek a közelmúltban készült festményeknek az előzményei.

Mi az, ami azóta változott? Nem a művész szubjektuma, hiszen az olyan volt mindig, mint most. A világ változott (hozzáteszem: szerencsére), ami közben színesebbé, hangosabbá, testesebbé, szemérmetlenebbé, izgalmasabbá vált. De mindenekelőtt sokkal szélesebbé, tágasabbá, talán egy kissé indokolatlanul parttalanná is.

Ennek a kitágult világnak a művészi lenyomataiból kihallom a gyermekek színes ceruzásan satírozott mesemegjelenítéseit, Rubens rózsaszínen testes puttóit, Bosch pokolbeli és paradicsombeli látomásait, Fellininek talán egyedülien ilyen színpompás filmkockáit, Krúdy néhol szép groteszkbe forduló masnis, harisnyakötős életigenléseit, Márquez zsírosan erjedő valóságlátomásait, és a sor a vég­telenségig folytatható.

Kopacz Mária világában, és mára már egy kicsit a mi világunkban is, egész tárházát találjuk azoknak a fantázia szülte elemeknek, amelyek benépesítik az Európából kiáramló kultúra magasabb és alacsonyabb régióit, a mítoszoktól a vallásokig, a misztériumjátékoktól a cirkuszig, a mindent jelentő deszkák világától az utcai karneválokig, a palotásos-csárdásos bálok világától a népi farsangokig, az asztrológusok láttatásaitól a javasasszonyokéig, a királyi udvarok szertartásosságának kellemétől a párkapcsolatok játszmáinak tárgyi kellékeiig és így tovább...

Képeinek minden motívuma, minden jelentéseleme arra csábít, hogy életünkre vonatkoztatva értelmezni pró­báljuk, hogy a képein látottakat a tapasztalati világgal és a világról ismert elméletekkel összevetve fejünkben mondatokká, kerek gondolatokká stilizáljuk. Éppen ez a csábítás az, amely ezeknek a képeknek a legfőbb ereje – és az a kissé távolságot tartó mód, ahogyan ezek a látványelemek végül mégiscsak
ellenállnak az ilyenfajta kísérleteknek.

Rá kell jönnünk, hogy Kopacz Mária képei nem bölcseleti vagy kulturális toposzokba rendeződő struktúrákat, hanem egy egészen másfajta rendet kínálnak. Ezeket a biblikus, mitologikus, ezoterikus és még ki tudja, milyen nyugati és keleti, jel és kép emlékeket, töredékeket, látvánnyá, látomássá tett történeteket, visszatérő motívumokat, sajátos formai megoldásokat, karaktereket, színeket és stíluselemet úgy szövi egymásba, mint ahogy azt a lírai regények írói teszik. Az egyes kompozíciók a vásári kaleidoszkóp-gukkerünkben látott képekhez hasonlatosan rendezett, végtelen változatosságú variációk. Jelentés- és stílus­elemeikben pedig úgy következnek egymásból és utalnak vissza egymásra, mint ahogy a bibliai ó- és újszövetségi példázatok a középkori asztalos-festők díszítette kazettás mennyezeteken. Erre az utóbbi asszociációra a sajátos, színesített, széles, lapos keretek is ráerősítenek. Ez a rend, amely ezeken a kazettákba osztott festményeken uralkodik, nem az alá-, fölé- vagy mellérendeltségek logikája mentén szerveződik. Ez a rend annak a rendnek a lenyomata, amelynek lényege a határtalansághoz, az egyetemességhez mért kicsinységünk elfogadása. Semmiképpen sem hierarchikus, de még nem is demokratikus ez a világ. Más. Mélyen szubjektív. Mindenekelőtti és -fölötti szubjektivitása egyénre szabott és egyéneket megszólító, könnyeden bölcs világrend. Amiben otthonra találhatunk. Otthonossága Kopacz Mária szubjektivitásának életigenlő jó kedélyéből, barátságosságából ered, mert kiegyensúlyozottsággal, kifogy­hatatlan gyermeki és egyben asszonyi képzelőerővel van átitatva.

Otthonossága megbízhatóan sajátos, de mondhatnám azt is, hogy sajátosan megbízható. Jó bennük elmerülni, előttük elálmodozni. Jó velük egy eljövendő jobb, békésebb és színesebb, értékőrzőbb, otthonosabb Európáról képzelegni.

Vécsi Nagy Zoltán