Nemhiába mondják, hogy ezer arca van a Duna-deltának. Ha nyitott szemmel jársz – akárhányszor is voltál már ott –, mindig találsz valami újat. Halfajtát (és nem mellékesen: ezekből készült étkeket), vízi vagy szárazföldi emlőst, madarakat, kétéltűeket, bogarakat, soha nem látott növényeket. Nekünk is adott újat a csodálatos Duna-delta idei túránkon.
Maliuc falucska közelében, a ma már csatornaként emlegetett Ó-Duna partjának töltésén sétált a család, amikor a vízszéli fűzfák tömkelegében egy „kakukktojás” került a látótérbe. A három-négy méter magas fa távolról a mi eperfánkhoz volt hasonló, legalábbis a lombozat alakja, a levelek színe alapján. Közeledve azonban a fa termése, gyümölcse fogta meg a tekintetet. Zöld színű, nagyobb almányi, höbörcsös felületű valami. Megfogva jó kemény, egy kissé ragacsos, ha ezzel fejbe dobnak, van minek örvendeni. Találgatás, tippelés után az internethez fordultunk segítségért.
Hamar ráakadtunk a válaszra: narancseperről van szó – ezt minden kétséget kizárva bizonyította a növény megjelenése, a gyümölcs, a levelek, az ágazat leírása. Ami a bökkenő volt: a narancseper (Maclura pomifera) Észak-Amerikában, Texas, Arkansas, Oklahoma államokban őshonos. Hogy ez miként került az Ó-Duna partjára, azt soha nem tudjuk kideríteni. De sok egyebet megtudtunk erről a különcről.
A világhálón kutakodva, ami először szembeötlött: az invazív özönfajok körébe tartozik (mint az akác, amely bármennyire is szép, jó a méheknek, nem őshonos nálunk, ahol nem kívánt módon megvetette lábát, ott harcolni kell az eltávolítása érdekében). William Maclure skót születésű amerikai geológusról nevezték el a narancsepret hivatalosan (innen latin nevében a Maclura), ő a XIX. században hozta Európába mint parkok, díszkertek különlegességét. Azt mondják, a Margitszigeten van egy példány, amely több mint kétszáz éves. A szakma szerint sok helyen elvadult, sokasodott, honosodott. Hogy Maliuc vagy a delta melyik parkjából „vadult el” a megtalált, vízpartivá vált növény – nem tudni. Az biztos, hogy a helybeliek is csodálkoztak, amikor mutattuk errefelé soha nem látott gyümölcsét.
Hiába várnánk, hogy megérjen, a gyümölcse emberi fogyasztásra alkalmatlan. Nem mérgező, de zamata, állaga nem felel meg ízlésünknek. Viszont állatok fogyasztják. Például a lovak, ezért nevezik lóalmának, de hívják majomnarancsnak is – a sort lehet folytatni.
Egy dolog tény: a narancseper gyümölcse akár kilós is lehet. Ezért nem ajánlatos egy ilyen fa alatt sátorozni – legalábbis, ha nincs sisak a fejünkön. Ezt is az internet mondta meg.
Fentebb a fűzfákat említettük. Az egyik vízi idegenvezetőnk ezek titkaiba is beavatott. A Duna-deltában lényegében négy fűzfaj dominál a soktagú Salix nemzetségből, népi nevükön említve: a közönséges fűz, a szomorúfűz, a csavart ágú bodros fűz és a könnyező fűz. Utóbbi valóban könnyezik. Ha a horgász ilyen fa alá telepszik, érzi, hogy a lombozatból cseppek hullnak rá. Ami jó: ezek a cseppek, a fűz könnyei kellemesen hűsítő hatásúak, ahol a bőrt érik, enyhítik a forróság hatását. És közben az aszpirinként ismert gyógyszer hatóanyagát is tartalmazzák – a fűzfában ott van a szalicin, láz csillapítására, reumás panaszok enyhítésére, fejfájásra és még sok mindenre jó, valamikor csodagyógyszer volt az aszpirin.
