Ahogyan látom, nagyjából mindenki visszarázódott valamiféle normalitásba. Ez is azt igazolja, amit nagy előszeretettel gyakran említek, hogy az ember remek alkalmazkodó. Megszokja a jót és rosszat is. Az elmúlt hetek, hónapok egyre jobban idézték a „békebeli” időket. Nyár, utazások, rendezvények, koncertek, színházi előadások. Egyre bátrabban, merészebben szocializálódtunk, tesszük még mindig. Sőt, még nagyobb lendülettel, mint régebb, mert sok a bepótolni való. Próbáljuk minél erőteljesebben kihasználni a visszakapott szabadság adta lehetőségeket, feltölteni az elemeinket, „spájzolni” a megélt élményeket az esetleges nehezebb időkre. Mert rendre érkeznek a rosszat sejtető előrejelzések. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy újból ránk zárják az ajtót, hogy lakat kerülhet a színház- és koncerttermekre, könyvtárakra, kiállításmegnyitókra sem járhatunk, és igen, kiürülnek a hangulatos vendéglők, kiskocsmák. Kiürülnek a játszóterek, parkok (nem a közelgő hideg miatt), és betelnek a kórházi ágyak. Nem akarjuk a gyermekeinket pizsamában látni az iskolai órákon, és nézni tehetetlenül, miként marad ki az életükből mindaz, ami soha már nem lesz behozható.

Nagy a gyanúm, hogy a járvánnyal szembeni szkeptikusokban, oltás-ellenesekben és a „járvány-hívőkben”, beoltottakban egyformán fut a „most már legyen elég” szalagcím. Aki nem hitte, hogy a baj valós, még elszántabban fog háborogni az esetleges szigorítások miatt, aki pedig megtett minden tőle telhetőt a baj kivédése, visszaszorítása érdekében, pont azért. Mert mire volt jó minden törekvés, ha újra ott találja magát megint, ahol a part szakad? Akkor valami mégsem stimmel? Mit higgyünk, mit ne? Mihez kezdjünk? Várjuk a jövő zenéjét. Szakad a part, vagy lépegethetünk tovább…?